Törökországi levél
| Törökországi levél szerző: Juhász Gyula |
Pola téti, édes Néném! Szelek szárnyára bízom ezen levelem, az talán megtalálja Kegyelmedet. Igen elszakadoztunk egymástól magyarok, sors rendeléséből és mimagunk békétlensége folytán. Ki rabságban vagyon, ki száműzetésben, ki pedig a gyep alatt, miként néhai való jó Vezérlő Fejedelmünk, a Szabadság. Különb-különbféle igát hordozunk bizony, és én mondom tekegyelmednek, az idegeni iga nem mindig a legkegyetlenebb. Atyafiságos nemzet közt vagyunk, bátor, hiszen minden népek és nemzetek atyafiak volnának az Úrban, aki mindnyájunk lelkében kellene éljen, a Szeretetben, amely a legfőbb törvény és első parancsolat. Keresztényi lelkem fájdalommal látja, miképpen hirdetik némelyek gyűlölséggel e parancsolatot, nemkülönben oktalan és céltalan dőreséggel miként tesznek különbséget testvér és testvér között, holott egy Atyának fiai volnánk mind közönségesen!
Staféták és kurírok jelentéseiből hallom, hogy mi minden féle impériumok vagynak mostanság e két hazában.
Legfőbb impérium mindazáltal a jó rend és a békesség, ami nincsen és amit tiszta szívemből kívánok mind nektek magatoknak, mind minden népeknek e kerek földön. Mert forgandóságos idők járnak manapság fölöttünk, igen megnehezült az Úr keze mirajtunk és igen betelt a sorsunk mértéke, megbillent mérlege és megtolt serlege a tenger vérnek és könyűnek keserű borával. Mindenfelől felleges híreket hoznak a posták, mintha holmi földrengés rázná e teremtett világot, amely új terhességben és reménységben vajúdni látszik.
Édes Néném, jómagam immár nyugodalomra vágyom, amely nemsokára örökkévaló lészen, de az emberi nemzetség nem teremtődött a pihenés rozsdájára, hanem inkább az örökkévaló küszködés, vergődés üllőjén való kalapáltatásra. Magam ugyan szánom a hiúság vásárán csereberélőket, az élet síkos tornáján viaskodókat és sebesedőket, de érzem amaz örök törvényt, amely ezeket így rendelé, bizonyára bölcsen, és én már csak a magam nemzetem sorsát lesem aggó lélekkel, a magam népemnek figyelem változásait, és óhajtanám biztos révben látni veszendőnek indult baljós szirtekre vitt, nékem oly igen drágalátos hajóját.
O navis referent... mondom a pusztába kiáltó felszóval Horáccal, a poétával, akinek ódon bölcsessége néminemű rokonságot tart a magamfajta nagypipájú, kevés dohányú nincsetlen magyar ember életfilozófiájával. Mert humor, az még vagyon, holott a dohány és remény erősen fogyatékán.
Mindezeket hogy írám, imhol jön proklamációja az új impériumnak, amelyet figyelmező lélekkel elolvastam és a maradék magyaroknak is megmutattam volt. Mert igen kevesen vagyunk immáron itten, noha a magunk nemzete olyan, hogy megfogyatkozva is folyvást egymás ellen agyarognak és ellenséges indulatuk habja hányja őket, noha Mohi, Mohács, Rodostó, holott maradékunk irmagja vagyon, mind elmaradtak volna, ha homo homini lupus példájára magyar nem lenne legfőbb ellensége magyarnak.
Ámde hadd zárom immár levelemet, édes Néném, kívánva jobb kedvet és appetitusí tekegyelmednek, mint ami nékem jutott, és kívánva édes hazánknak minden földi jót, de leginkább is békességes nyugodalom zavartalan esztendejét, hogy új erőt és virtust nyervén új tornákra, emelt fővel, erős karral és kemény lélekkel nézhessen a világnak elébe, a viharnak eléje, a jövendő szemébe, amely találja őt szántóvetőn és dalosan, bokrétásan és békességesen a maga portáján, a maga örökében, a tulajdon keze és esze munkájával megmívelt földeken, most és mindörökkön, úgy legyen, szívből mondok reája áment.