Török Gyula
| Török Gyula szerző: Juhász Gyula |
A magyar irodalomnak gyásza van. Én ebből a gyászból külön is kiveszem a részemet, mint a harmincéves korában elhunyt fiatal író régi barátja, első biztatója. Tíz év előtt egy nagyváradi redakcióban dolgoztam Török Gyulával. Az első novelláit, amelyek harmatosan üdék voltak, mint az első gyöngyvirágok, nekem olvasta el, a kávéház füstjében és zajában, amelyből arisztokratikusan és egyedülvalóan kiemelkedett előkelő karcsú alakja, démonikusan szép fiatal arca, egy szegény, magyar irodalmi dandy, magyar urak gőgös, gúnyos, fájdalmas unokája. Török Gyula költőnek született, finom és nemes álmodozónak és újságíró lett, félig ösztönből, amely az irodalom felé ragadta, félig kénytelenségből, mert az ősi kastélya fölött már régen megverték a dobot. Hamar Pestre került a haldokló magyar úri világ dekadens hangulatainak és a második generáció szomorú hanyatlásának magyar költője, aki a legszebb s leggazdagabb ígéret volt egész mai elbeszélő irodalmunkban. Pestre került, holott örökké nyugalom és szépség után honvágyó lelke mélyen lenézte és utálta az irodalmi és színházi vásárt és handabandát, az egész művészietlen világot, amely a pesti fórumon és a kulisszák mögött az igazi magyarság és valódi költészet helyét bitorolja egy jó idő óta már. Török Gyula Pesten is magának élő és magába mélyedő bevándorló maradt, akinek lelke mélyén, mint boldog délibábok, falusi akácok bólogattak, vidéki kúriák hófehér tornácai integettek és egészen diszkrét, finom és úri művészörömök csillogtak. Két nagy regényt és egy kötet novellát irt Török Gyula Pesten, azonfelül egy sereg, nálunk szokatlanul komoly hozzáértésre valló kritikát képekről, szobrokról. Szép, nagy szőke szakállt eresztett Török Gyula, mint valami magyar emigráns Barabás Miklós képein; csöndesen pipázott, a budai estéket szerette, a régi metszeteket, a valódi és nem a vígszínházi bidermájert, kedvenc írója Kemény Zsigmond volt, és csodálatos módon tíz évi elhallgatás után meglepően érvényesülni kezdett. De itt nálunk nem engedi a sors, hogy a magyar fák az égbe nőjjenek; a szép, fiatal Török Gyula agyát elöntötte a vére, amely bőven lázongott ereiben, és nincs többé egy nagy reménység, egy gyönyörű ígéret, a magyar irodalom Jókai leple örökre eltakar egy tiszta, tündöklő akarást. Tíz éve vártam a találkozást Török Gyulával, most már csak a könyveiben látom viszont, a mosolyát, a könnyeit, és hallgatom férfiasan meleg hangját, amint a zöldköves gyűrű regényét elmeséli.