Szabó Dezsőhöz
| Szabó Dezsőhöz szerző: Juhász Gyula |
Kedves kollégám az írásban és tanításban, és még egy kicsit a magyar balekségben is, ahogy ön a mi slemilségünket nevezné, olvastam a regényét, az Elsodort falut, a leghosszabbat, amit évek óta magyarul írtak. A leghosszabbat és nem a legrosszabbat. Nem jó regény, nem is éppen regény, de az ön kivételes temperamentumával és vulkánikus erejével teljes. Hogy e helyen foglalkozom vele, annak oka benne rejlik: ez a regény nem is annyira regény akart lenni, inkább olyan politikai tett, mint a Zalán futása annakidején. (Ez a leghosszabb és legrosszabb eposzunk, de olyan gyönyörűen zengő, hogy az ember nem is figyel arra, mit akar a költő). Nos, az ön új regénye, második és, remélem, az utolsó (hiszen mindent elmondott benne, mint a kezdő írók szeretnék), ez a magyar Maurice Barrès-t és René Bazint mutatja nekem, nacionalista regény akar lenni és egész törekvése, amely hatszázegynéhány oldalán vörös (vagy pardon, fehér) vonalként végesvégig húzódik, mint a gyalogsövény pántlikája a belterjesen művelt búzaföldön: vissza a faluba, vagy a faluhoz (hogy melyik helyesebb, azt bízzuk Simonyi Zsigmondra, aki zsidó ugyan, de tud).
Vissza a faluhoz, ezt a megváltó igét hirdeti ön két köteten keresztül, mialatt hőse keresztülmegy a modern városi író minden nyavalyáján, akárcsak ön, kedves kollégám, aki Székesfehérváron klerikális volt, Nagyváradon filoszemita, Székelyudvarhelyen református, Sümegen nihilista, Ungváron antiklerikális, Budapesten többek között kommunista. (A jó Isten és a magas kormány hova nem teszi a szegény, nincsetlen magyar tanárt, amíg végre magyarnak ébred Friedrich István előszobájában!) Mert itt van a bökkenő és a punctum saliens, kedves kollégám: mire a magunkfajta modern íróember ahhoz a bizonyos faluhoz visszaérhet, hát bizony egy kicsit meggörbül a gerince, elborul a lelke, elfullad a lélegzete és elkomorul a tekintete, egy jó kis szanatórium lenne neki az a falu, ha ugyan megengedheti ezt a fényűzést a rövid élete alkonyán magának. Arany János is volt olyan magyar, és volt olyan nemzeti, írónak és embernek is volt olyan legény, mint Szabó Dezső, mégis Pestre jött, Pesten maradt, és csak őszikéi bánatos hajtásaiban honvágyott a falu után, ahol nyomorgó nótáriusnak és koplaló tanárnak jó volt, de bizony költőnek mégiscsak az átkozott nagyvárosba kellett feljönnie. Tompa Mihály tiszteletes uram se volt utolsó költő, de hogy mit jelentett neki a falusi élet, a falusi idill, azt abból a halálosan keserű vádiratból tudtuk meg félszázaddal a holta után, amit Fekete Könyvnek neveznek.
Kedves kollégám a letiport magyarság féltésében és a jövendő akarásában, a haladás, a fejlődés, a kultúra útja nem a faluba vezet. Én is szeretem a falut, de elsősorban azért, mert onnan sok őserő, sok friss tehetség, sok szűz akarat nő ki, föl a modern, a városi, anyagi és szellemi kultúrába. Abból, hogy Magyarország, az eddigi, a régi Magyarország egy belterjesen rosszul gazdálkodó, egy, a többtermelés dolgában a nyugattól messze elmaradt agrár-feudális ország volt, ebből nem következik az, hogy maradjunk meg emellett a régi mellett, és nem következik az, hogy ideállá tegyük, ami a múlté, mert hiszen ha egészen végiggondoljuk az ön hosszú regényének alapgondolatát, akkor minek álljunk meg a félúton, hogy vissza a faluhoz és miért ne vonjuk le radikálisan, ahogy ön szokta eddig az életben és irodalomban, a végső konzekvenciákat? Persze, persze, akkor ugyebár, egyszerre csak azon vesszük észre magunkat, hogy az öntől és Faguet-től oly kevéssé kedvelt 18. században vagyunk, egyenesen J. J. Rousseau-nál, éspedig annál az egyszerű elvnél (oly egyszerű és nagyszerű, csak egy kicsit nagyon lehetetlen, mert későbben jöttünk rá vagy ötezer évvel), hogy retournons à la nature, vissza a természethez. Ön jobban ismeri Rousseau-t, mint én, és jobban ismeri a cáfolatokat is e ragyogó és terjengő ékesszólással hirdetett fölhívásra, ön tudja, hogy őseink természetes állapota a bellum omnium contra omnes volt (ehhez azonban most csakugyan megint erősen kezdünk visszatérni), és hogy nem olyan ártatlan volt a vieil homme, mint ahogy azt a Pál és Virginia költője, a szelíd apát álmodta, ezeket mind nagyon jól tudja ön. A kultúra, ismétlem, nem a faluba vezet, hanem onnan föl és előre és tovább.
A természet a mi ősi ellenségünk, érzéketlen, kegyetlen és vak, amelyet nemcsak legyőzni, igába hajtani, de fölülmúlni, túlszárnyalni, humanizálni és ─ ipsissima verba ─ kultúrálni és civilizálni a mi feladatunk, sőt kötelességünk. Az ön falujának parasztja, aki, ha a városba elszegődik, újságot olvas, mozit néz, zsebkendőt és W.C.-t használ, igényeket támaszt magával és másokkal szemben: kicsiben meggyőző példa erre.
Kedves kollégám, önről azt írta egyszer egyik barátja a Nyugatban, hogy ön a kollégium Don Quijoteja volt. Elmés, nemes don Quijote, ön egy helyen azt mondja a nagy regényében, hogy a mai protestáns, ha tud hinni, legyen katolikus, ha nem tud hinni, hát akkor legyen szocialista! Ez, hogy az ön kedvenc szavát vegyem, svungosnak elég svungos, de, megengedi, logikusnak sokkal kevésbé logikus.
Amit Turgenyev üzent Tolsztojnak, hogy maradjon a regényírásnál, önnek én nem üzenhetem, mert ön csakugyan nem regényíró. Sokkal lírikusabb, sokkal temperamentumosabb, sokkal ─ svungosabb. Most például megint szépen elvetette a svungot. Ez a lendület még százszor fölemelőbb és vigasztalóbb, mint a politikus csizmadiák csirízszagú és dikicsszerű bölcsessége.