Nyomorgó gyermekek
| Nyomorgó gyermekek szerző: Juhász Gyula |
Dickens tolla kellene ide, vagy a Daudet-é, hogy megdöbbentő egyszerűségével és megrázó erejével képet adjon a nyomorról, amely ma már a gyermeket sem kíméli, sőt elsősorban és legtöbbet neki árt, az ő testét, lelkét rongálja, rongyolja, az ő hitét tépdesi és örömét teszi tönkre, és az élet rokkantjává avatja a gyermeket, akinek a jelen boldogságát és a jövő ígéretét kellene adni.
Arról van szó ─ és ez fontosabb minden malom- és toronyalatti politikánál ma, és még fontosabb lesz holnap ─, hogy a gyermek, a szegedi gyermek már a háború alatt megindult a lejtő szélén az örvény felé, erkölcsi és anyagi romlása ösvényén, amely ellen a régimódi morálprédikációk és mondva csinált jótékonysági akciók bizony édeskeveset használnak. A felnőttek égbekiáltó bűne, a háború, elsősorban az ártatlanokon, a gyermekeken bosszulta meg magát. A háború, amelyet hazug áltatással állítólag a jövő generáció érdekében vívtak, bizony éppen ezt a méltón féltett jövendő generációt kezdte ki, sorvasztotta el és tette képtelenné a legnehezebb és legkeményebb föladat elvégzésére, amelyet az emberi gonoszság és ostobaság háborús kedve és szeszélye reáhárított. Szép és nagy szólamok egy időre fátyolt próbáltak borítani arra a betlehemi gyermekgyilkosságra, amely egy megvadult világ balkezes politikája miatt állandóan folyt, de ami késik, nem múlik, és ma már megrendülten kellene látnia mindenkinek, hogy az öngyilkos és nemzetgyilkos ósdi politika mint tette tönkre azt az új nemzedéket, amely részben kihalt az emberiségből, nyugszik a temetőkben, mint a költő mondatja Ráchellel, de még egy része éppen most szenvedi át a virágtalan és örömtelen gyermekségnek mindennél elszomorítóbb és elkeserítőbb tragédiáját.
Napról-napra szaporodik Szegeden a kolduló gyermekek száma, mert már dolgozni elegen vannak, a szám betelt, és az nem lehet, hogy minden egyes kiskorú újságot és gyufát áruljon, fagyban, szélben a zöld bódé előtt dideregjen, hajnalban és éjszaka a lapokat hordozza és kiabálja! A szám betelt, az élet kiskorú rokkantjai koldulni kénytelenek és az ember szíve elszorul, ha ─ mint ahogy mi is ─ tudomást szerez róla, hogy a kéregető gyermeknek csakugyan beteg édesanyja és öt kis testvére didereg és éhezik még otthon, miután az apa tönkrement a munkában és a háborúban.
Ha azt kérdezed a szegény szemérmes kis koldustól, aki már pirulni tanul és könyörögni és szégyenkezni mások bűne, a társadalom bűne miatt, hogy vajon nem akad-e az öt kis testvér között olyan, aki talán mégis dolgozni és keresni tudna, akkor megkapod a feleletet, kíváncsi szociológus, hogyha akadna is, de munka nincsen kérem szépen!
Dickens és Daudet tollát emlegettük, de minden realista, sőt naturalista regénynél ékesszólóbban kiált az égre a meztelen, a leplezetlen, a nincsetlen és kietlen valóság: a gyermekek nyomora zokog és jajong felénk, emberek, itt nincs rendben valami, itt tenni kell azonnal, ide szív kell, az a bizonyos szeretet, amelynek hiányát a metodista püspök panaszolta Pesten, és az a bizonyos szociális érzék és érzés, amelyet nem elég választások előtt hangoztatni, hanem amelyet munkába kellene állítani minden vonalon, hiszen arról az új nemzedékről van szó, amelyért állítólag mi küzdöttünk, harcoltunk, szenvedtünk és áldoztunk, a gyermekért, aki a jövendő.
A nagyok baja nehogy elvonja figyelmünket a legnagyobb bajtól, attól, hogy ez a sokat hirdetett, sokat várt és sokat megszenvedett jövendő halálos veszedelemben forog, éppen a nagyok bűne és mulasztása miatt és éhesen, fázósan, rongyosan és betegen kopog az ajtókon irgalomért, melegért, egy falat kenyérért és egy darab szívbeli jóságért...