Nyáréj
| Nyáréj szerző: Juhász Gyula |
A forró nyáréj tikkasztón uralg.
Nehéz virágillattól ittasodva
Kószál a szél, a bágyadt hangú, halk.
A zaj csitul, csak buja hang ha száll,
Fuvolaszó és részegen csapongva
A kerti úton síri éjmadár.
Az ablak tárt, az erkélyrácsokon
A vadszöllő csügg és borostyán bokra,
Konyult fejjel, sötéten, álmodon,
Egy oroszlánbőr barna foltozatján
Ülök lábadnál, kusza homlokom,
Keblem csupasz és arcom színe halvány.
Sápadt vörös fény reszket a szobánkban,
És halkan ring a lámpa, fényit ontva,
Az ágy, a szőnyeg barna-arany árnyban.
Te bíborágyon lankadozva fekszel,
Fehér karod kivillan, s homlokodra
Buján borul arany és rózsa egyben.
Kebledről könnyedén lehull a fátyol,
Nyakad nyitott, és fény játszik szemedben,
S keskeny kezed szivedre hull magától.
Fejedről hullámos, szökés hajad foly,
S úgy dől nyakadba arcod bíborából,
Miként arany virág piros patakból.
Csönd, némaság. Én kezed elraboltam,
És csókdosom szilaj ajkkal, viharzón,
Megittasulva rég várt mosolyodban.
Bágyadtan száll az éjközépi óra,
Magasztosán tekint reánk az éj,
Utolsó illatot küld lenn a rózsa,
S csöndben kihuny — a végső lémpafény.