Madarász Viktor

A Wikiforrásból
Madarász Viktor
szerző: Kacziány Ödön
[1]


A magyar képzőművészet legújabb történetének kezdetén egy szokatlan s a rendestől eltérő fejlődési mozzanat köti le figyelmünket.

Míg a tizenkilencedik század harmincas éveinek végén s a negyveneseknek kezdetén pár úttörő műveli az arcképfestést s ugyanezek némelyike az életképet is, számottevő jeles tájképfestőnk pedig alig egyetlen egy van, addig hirtelenül s váratlanul a század ötödik és hatodik tizede a maga teljes s európai színvonalon álló fejlettségében mutatja a magyar történeti festészetet.

Hogy e jelenség magyarázatát adhassuk, vissza kell tekintenünk a negyvenes évekre, nemzeti életünk forrongó korára.

A diéták nagy írói, nagy szónokai erős nemzeti érzéstől áthatva, minden téren mozgalmat fejtettek ki az önálló magyar kultúra érdekében. Mi sem hathatósabb támogatója a nemzeti kultúrának a múlt nagy dicsőségének kultuszánál. Vörösmarty, Bajza, Czuczor többször fölszólították Barabást, az arcképfestészet akkori büszkeségét, hogy fessen magyar történeti képet. Ferenczyt és Alexyt szintén lelkesítették nagy királyaink, nagy hadvezéreink szobrainak elkészítésére.

Az akkori almanachok, folyóiratok s hírlapok folyton közöltek ily értelemben cikkeket. Thán Mór, ki azon időben Barabás tanítványa volt s az arcképfestészet terén sikerrel működött, Bécsbe készült hogy történeti képeket festhessen.

Ugyané vágytól hevítve, dolgozott szorgalmasan az alig tizenhétéves ifjú Madarász is Pósa mesternél, Pécsnek ősi városában. Régi nemes család sarjaként erősen magyaros neveltetésben részesülve, élénk képzelőtehetség-gel megáldva, a régmúlt történetének megörökítése lelkesítette. Ha a formák és színek kifejezési nyelvét hatalmába kerítette, azaz ha megtanult rajzolni, festeni: történeti képek seregével fogja hirdetni hazánk múltjának dicsőségét.

S a míg így dolgozott s ábrándozott, terveket szőve a jövőről, megszólalt Pósa mester ablaka alatt a honvédtoborzó. Üresen maradt az állvány, beszáradtak a festékek. Az ifjú Madarász beállt honvédnek s éjszakánkint búsongva nézte az előőrsön a körül fellángoló s ellenségtől dúlt falvak égését.

Világos után Bécsbe ment, Waldmüllernek, az akkoriban nagyhírű művésznek és tanárnak tanítványaként alkalma nyilt a mester szigorú vezetése alatt mindazt elsajátítani, mi a fiatal kezdőnek javára válik. Jakobey és Palinay voltak iskolatársai. Ugyanez időben Rahl iskolájában dolgozott Thán és Lotz. A bécsi Schwarzenberg-kert árnyas fái alatt sokszor találkoztak munka után s ilyenkor nagy művészi vitákba elegyedtek.

Waldmüller mester a természet pontos lemásolását tartotta az egyedül üdvözítő arká-numnak s ily értelemben fanatizálta tanítványait is. Ellentétben véle Rahl a nagy stílust s a régi mesterek előadási és színezési modorának alapos tanulmányozását ajánlotta.

Bécs művészete abban az időben, eltekintve nagyértékű képtáraitól, keveset nyújtott a tanulni vágyó ifjaknak.

Kupelwieser és Danhauser mint történeti festők, Amerling és Schrotzberg mint az arcképfestés matadorai Einslevel együtt uralkodtak a császárváros ízlésén. Rahl, alig pár éve hazakerülve Olaszországból, tanítványokat s híveket toborzott elvei számára, Waldmüller mint életképfestő kitűnő hírnevet szerzett s nagy iskolát alapított. Már negyvennyolc előtt is voltak magyar tanítványai, köztük az iskola büszkesége: Zichy Mihály.

Itt, ebben az iskolában festette Madarász Viktor első történeti képét. Tárgyát a Rákócziidőkből vette. Két testvér története: kuruc az egyik, labanc a másik. Templom belsejét látjuk, a kuruc halálra sebzetten fekszik egy hordágyon, mellette felesége meg a gyermeke, előttük a pap. A másik testvér megdöbbenve áll a templom hátterében a labanchadtól környezve. A helyzet s az ellentétek kiélesítése, az alakok jellegzetessége mindenkit megkapott. Alig húsz éves ifjú művésztől váratlan alkotás: ez volt az általános vélemény. Az ifjú művész örömmel hozta Pestre első történeti képét. A lánchídtéri Diana-Fürdő első emeletén volt az akkori műegylet helyisége. Ámde a tárgy rebellis színezete miatt Prottman, az akkori rendőrfőnök csak az esetben engedte a képet kiállítani, ha címe egyszerűen "két testvér" lesz, nem pedig az ominózus "kuruc és labanc". Ezernyolcszázötvenháromban történt ez. Napnap után, hetekig zsúfolva volt a terem s mint a búcsúra, úgy jártak az emberek a képet nézni. A lapok dicsérve méltatták; s az ifjú Madarász egyszerre ott állt hírnév dolgában, ahol az idősebb úttörők.

A gyorsan érkezett hazai dicsőség nem kábította el. Előre, tovább, magasabbra, többet látni, többet tanulni: ez volt életének legfőbb vágya.

Már Bécsben sokat hallott Parisról s a modern francia művészet nagyságáról. Egyes ott járt kollegák mesés dolgokat beszéltek a nagy világváros művészetéről. Olykor egy-egy francia kép tévedt Bécsbe a kiállításra. Bámúlták Delaroche, Ary-Schefter, Cogniet, Ingres, Delacroix műveinek reprodukcióit.

Mily könnyű szívvel hagyta el Madarász a vén császárvárost, Bécset!

1854 őszén érkezett Parisba.

Harmadik Napoleon, a franciák császárja, már közel négy éve uralkodott. A krími háború lefolytával a Keleten a dicsőség szele lengette a francia trikolort. Az elnyomott népek s köztük a magyar is, reménykedve néztek Franciaország felé. Mit hoz a jövő s mit mond a franciák hatalmas császárja, Napóleon ? A magyar emigráció tagjai Parisban éltek s a mennyire lehetséges volt, összeköttetésben állottak a hazával. Szemere Bertalan, Teleki László, Andrássy Gyula s számos más jelese az emigrációnak várva, reménykedve élte napjait a francia fővárosban.

Paris társadalma sajátságos ízű volt azokban az időkben. A régi főnemesség mintha eltűnt volna s az óvatos, fontolva haladó, erkölcseire és vagyonára ügyelő polgári elem kezéből kisiklott a vezetés. Az állam élén, a közügyek élén, vállalatok vezetésénél, mindenütt a par-venük s a máról holnapra gyorsan élő emberek állottak. Keresni, meggazdagodni, élni, élvezni, ez jellemezte az új rend vezetőit. Különösen két kategória lépett fel döntőn az új Parisban: az egyik a börze urai, a másik a "nagy demimonde"-oké. Hatalmas tényezőként szerepelt e kettő a császárság művészetének világában, új műfajokat segítve létre elméjével, pénzével.

Ebbe a társadalomba jutott az egykori honvéd, a nemzetének múltját ecsetével meg-örökítni óhajtó fiatal művész.

A művészet ez időben még jórészt Lajos Fülöp s a második köztársaság idejének jellegét viselte magán. Bár igen gyorsan indult meg az a folyamat, mely rövidesen a második császárság művészetének kialakulásához vezetett, jelenségei akkor még alig voltak láthatók.

A tizenkilencedik szazad első évtizedeit a klasszicizmus és romanticizmus közötti harc jellemzi a francia művészetben.

E két irány küzdelme oly tehetségeket is fejlesztett, kik összekötő kapocsként szerepelhetnek ez irányok némelyikének egymáshoz közeledő változatainál. Lajos Fülöp uralma s a második köztársaság idejében e tehetségek vették át lassanként a francia művészet vezetését.

Ingres és Delacroix, e két legerősebb ellentét, mintegy jellegzetes kifejezője ama két iránynak, melyet a múlt század harmincas éveinek végén egymással szembeállíthattak Tárgyaiknak köre sokszor megegyezett, sőt versengve nyúltak hason tárgyakhoz, már azért is, hogy felfogásuk s előadásuk különbözősége által bizonyítsák fölényüket. E két irányt áthidaló s talán összekötő tehetségek egyik legkiválóbbika volt Léon Cogniet (1794-1880). A jó sors úgy akarta, hogy Madarász e kitűnő mestert kereste föl s e nagy iskolának lett tanítványa.

Nagy stílusra való törekvés, a forma teljes átképzése s meleg színezés jellemzik Cogniet műveit. Jókor levetette a Guérintől kapott klasszikus nevelés nyűgét s önállósága már első nagyobb műveiben megnyilatkozik. (Ma-rius Carthago romjain, A betlehemi gyermekgyilkolás, A párisi nemzetőrök harctérre vonulása 1792-ben). A kompozíció s formai rész átképzettsége mellett, a leiekre ható elemek körébe a színezést is bevonja, dramatikusan alakító erővel. Főműveinek egyike: Tintoretto halott leányát festve. A bánat és gondtól sujtott művész kifejezése, mozdulata nagy érzéssel s erős lélektani tanulmánynyal felfogva, megrendítő hatást gyakorol a nézőre. Színezése teljesen megfelel a tárgynak, bánat, lemondás, fájdalom, mesterileg szimbolizálvák a finoman hangolt színakkordokban. Főjelleme ez iskolának s általában ama csoport mestereinek, melyekhez Cogniet tartozik, az, hogy a felfogásnak a leiekre ható elemeit a történeti tárgyaknál érvényesítik, hogy alaposan tanulmányozzák a részleteket úgy a kor, mint az egyének jellemzése dolgában. A formák átképzése folytán a nyugodtabb, hűvösebb történeti szemlélet érvényesül s a realisztikus adatok pozitív kényszere által a felizgatott képzelet nem űzheti úgy csapongó játékát, mint ez a telivér romantikusoknál oly sokszor tapasztalható.

Energikusan megvalósítják a megkapó motívumokat, a megjelenés teljes ereje, színessége mellett a formai bevégzettség is szemük előtt lebeg; viszont a romantikusok érzelemvilágának gazdag felbuzdulása is egyesülni látszott e csoport nagytehetségű művészeiben. Nagy érdemük még, hogy a történeti anyag ama világát, mely lelki érzelem s művészi érzés dolgában legközelebb állott a tizenkilencedik századhoz, szoros kapcsolatba, benső viszonyba fűzték a modern művészettel.

Itt, e kitűnő környezetben, levetve a Waldmüller-iskola kicsinyességeit, gyorsan kibontakozott Madarász tehetsége s már első képe szokatlan érettség jeleit mutatta.

A párisi élet változatossága is erősen érdekelte a művészt. Gyakorta érintkezett az emigráció jeleseivel. Ő és Klimkovics Ferenc, rokonszenvvel körülvett tagja volt e kis párisi magyar szigetnek. Szemere Bertalan meleghangú cikket is írt róluk, mint a jövendő magyar művészet reményeiről.

Madarász szorgalmas tanulmányai közben is időt szakíthatott arra, hogy rövid idő alatt ismét feltűnést keltő s alakokban gazdag történeti képpel lepje meg az érdeklődőket A kép tárgya: Zrínyi Ilona Munkács várában. Számtalan sokszorosításban évtizedek óta közkézen forog. Kiállítása után Parisban és Pesten, kitűnő kőrajzban elterjedve, közkincsévé lett a művelt magyar közönségnek. Jelenleg a Nemzeti Múzeum képtárában van. A vár úrnője, két gyermekével oldalán, néma tiltakozással utasítja vissza az eléje terjesztett okmány aláírását. Görnyedt tartásban, mintegy szégyenkezve, úrnője előtt áll az áruló várnagy jellegzetes alakja.

Mi az, mi első sorban mindenkit lekötött a fiatal művész ez alkotásának szemléleténél ? A tiszta, folyékony, könnyen érthető előadás s az alakok nagy jellegzetessége. Minden alak az életből vett és pedig azon korszak életéből, melyben a történet játszik.

Bármely alakját elemezzük e műnek, mint lélektani produktum frappánsan szól hozzánk azon kor keretében. E mellett még minden egyes alak, eltekintve a kortól és nemzetiségétől, emberileg is igazán és mélyről merítve fejezi ki azt, mire a kompozíció részeként hivatva van.

Ez egyik általános s mindenki által értékelhető nagy érdeme Madarász műveinek. Oly emberileg erős, mélyről jövő öröklött tehetség, mely épp úgy megvan a nagy íróban, mint a művészben; bár amannál más eszközök révén érvényesül.

Művészi kivitel tekintetében a koraérettség jellemzi e művet. Széles, egyszerű rajz, a formák átképzettsége s részlettanulmányra nézve ama biztos egyensúly megtartása a részek között, mely a kezdőnek annyira nehéz, A színek melegsége, könnyűsége s az összhang finomsága felettébb emelik a mű becsét. Kompozíció tekintetében az előadás szabatos egyszerűsége s a vonalritmusnak alkalmazkodása a dolog természetéhez, szintén nagy előnyére válnak ez alkotásnak.

A hazai sajtó s a közvélemény egyszerre a negyvenes években annyiszor óhajtott történeti festészet egyik leghatalmasabb oszlopát és reményét látta a fiatal művészben.

És méltán, mert a következő évek alkotásai még fokozottabb mértékben igazolták e remény alaposságát.

A szélesebb értelemben vett művész- és íróvilággal Théophile Gautier, a kitűnő kritikus révén ismerkedett meg.

Gara Mária és Szilágyi Erzsébet Hunyady László ravatalánál című képe volt kiállítva s éremmel kitüntetve. Gautier meleghangú cikkben bírálta, teljes elismeréssel adózva a művész tehetségének a Moniteurban. Ily cikke Gautiernek eseményt jelentett a művészvilágban. Az udvarias franciák példáját követve, a fiatal művész ünneplő magyar ruhában tisztelgett a kritikusnál, megköszönve figyelmét.

A legszívesebb fogadtatásra talált, egyszersmind a híres és nagyjelentőségű csütörtöki estélyekre, melyen a párisi író- és művészvilág színe-java megfordult, egyszersmindenkorra meghivatván, később, évek során, a Gautier-család benső barátai közé tartozott.

Az akkori "Hölgyfutár", a magyar nők kedvelt lapja, színes kőrajzban műmellékletül adta Gara Máriát, mely máig is néhány ezer példányban van elterjedve az országban.

Valamelyes kontemplativ romanticizmus nyilatkozik meg ebben a képben. Sejtelmesen titokzatos, a borzalmas határain lebegő hangulat jellemzi legfőképpen e művet. A halott fehér lepellel letakarva a kápolna közepén fekszik, jobbról-balról két magas gyertya ég, lábainál Gara Mária térdel Szilágyi Erzsébettel, dúlt tekintetében a közelgő téboly megnyilatkozása, kezében koszorút tart. A holttest fehér leplén véres hosszú pallos, fejénél oltár s a nyitott szent könyv, melyre a király megesküdött. E műben a történeti festőt a balladaköltő váltja fel.

E sötét, borongós tárgyat a Zách-család tragédiájának egy jelenete követte.

Zách Klára összerogyott atyja előtt s bevallja gyalázatát. Az ősz főúr küzdelme önmagával véget ért; kardját csatolja fel, tekintete gondolkozó, mintegy számítva, mérlegelve a kivitel módozatait, mely elhatározásának sikert biztosít. Alakja határozottan rajzolódik a színes ablak függönyén, mely festői hatásban bővelkedve világítja meg a szoba belsejét. A két alak itt is világosan, érthetően jelzi az eseményt, az egyik, Zách Klára, hogy valami történt, a másik, hogy történni fog, mint ezt készülődése mutatja. Az esemény, mint mondani szokták, előre veti árnyékát, a jelen hatalmába keríteni igyekszik a jövőt. E műben egy új kolorisztikus problémával ismertet meg a művész, melyet még néhány képén találunk, a színes, erős világítást a háttérben s a félhomály alkalmazását nagyobb tömegben az előtér alakjainál.

A párisi nemzeti könyvtárt gyakrabban látogatva tanulmányozás szempontjából, kéziratgyűjteményében Rákóczi Ferenc sajátkezűleg irt naplójára talált a művész s ez egy érdekesen festői tárgyra inspirálta.

Rákóczi leírja, hogy bécsújhelyi fogsága idején a vízzel telt várárok fölötti rácsos ablakánál gyakran üldögélt kora reggel s hattyúk úsztak oda s ő kenyeret dobott nekik.

E jelenetet vázlatban s nagyobb alakú kivitelre szintén elkészítette, bár kiállítva sehol sem volt. E művét is komoly tanulmány előzte meg, sőt egy hazajövetel alkalmával Bécsújhelyben kiszállt s a máig is meglévő várablakról tanulmányt festett.

Az eljárásnak, illetve a mű előkészítésének e módját, mely helyet, jelmezt s minden azon korra vonatkozó dolognak tanulmányozását a cél szolgálatában nem kicsinyli, egyik okos s dicséretreméltó tulajdonsága e kor művészeinek. Úgy járnak el, mint a történetíró, ki okmányt okmány után kutat föl s használ, hogy minél korhűbben adhassa elő tárgyát. A párisi élet folyton váltakozó forgatagában kitűzött célját nem téveszti szem elől. Ráér a napi munka mellett kortörténeti tanulmányokkal foglalkozni s ha alkotandó műve kívánja, kiterjedt levelezést folytat felvilágosítások végett az itthon élő tudósokkal.

Parisban főleg Teleki László és Szemere Bertalan azok, kik történeti irányban segítségére lehetnek.

A Zrínyiek közül különösen érdekelte az utolsó Zrínyi, a ki a börtönben halt meg.

A magas börtönablakon behatol egy búcsúzó sugara a világosságnak s a földön ülő rab kulcsolt kezekkel sóvárogva tekint fel a rácsos ablakra. Sötétes komor kép, mely félíónusok-ban tartva, megrázó tragédiáját tolmácsolja egy ártatlanul s csakis családja nevéért szenvedőnek.

A tizenhetedik század közepének története különösen érdekelte, így a Zrínyi és Frangepán-féle összeesküvés. Bécsújhelyen jártában lefestette a termet, ahol kivégeztetésük előtt utoljára találkoztak. Elől a két halálra ítélt magyar, asztal mellett ülve, lábaikon a bilincs. Az idősebb vigasztalja a fiatalabbat, ki szőke fürtó fejét bánatosan lehajtja. A terem napsütötte színes ablakán a kora reggeli nap sugara játszik. A kép bal oldalán a középtérben négy alak látható, két magasabbrangú katona, a bíró (övében a halálos ítélettel) s a kapucinus barát.

Zrínyi és Frangepán. Madarász Viktor festménye

Az ellentét a két fő s a négy mellékalak között mély invencióval s mesteri pszichológiával van kiélesítve. A gazság diadalmaskodik a két ártatlanul kivégzendő fölött: nagy drámaíró tollához méltóan van jellemezve A távlat, mely úgy vonalban, mint színben, mesterileg adja vissza a terem mélységét s a két főalak erőteljes plasztikájával, meleg s összhangzatos színezetével a tizenkilencedik század történeti festészetének kiváló alkotásává emelik e művet.

Épp befejezte ezt az alkotását, mikor Cogniet mester fölkereste, hogy egy reá nézve megtisztelő megbízatást adjon át néki. Teleki Miksa gróf, ki évek során elvonulva élt Erdélyben, nővérének, Teleki Blanka grófnőnek képét akarta megörökíttetni. Amaz időből kellett, hogy ábrázoljon valamely jelenetet u kép, mikor Kufsteinban Leövey Klárával együtt raboskodtak A grófnő évek során tanítványa volt az öreg mesternek s így mint jó ösmerős jutott a feladathoz. A mester azonban öreg korára való hivatkozással egyik legjobb tanítványát, a már hírneves történeti festőt, Madarászt ajánlotta. A megrendelő elfogadta a mester ajánlatát s menten a fővárosba utazott, hogy az akkortájt kiállított Zrínyi és Fran-gepánt megnézhesse. Műértő létére rögtön tisztában volt ez alkotás nagy jelentőségével, megvásárolta, de nem akarván elvonni a honi közönség szeme elől, a Nemzeti Múzeum képtárának ajándékozta.

Madarász teljes ambícióval fogott új tárgyának kiviteléhez. Szellemi foglalkozás közepette mutatja be a két jó barátnőt. A kicsiny cella vasrácsos ablakán betéved a napsugár a téglapadlóra s a durva falra rajzolja az ablak képét. Az ablak felső részének kicsinyke darabja a kéklő eget mutatja. Megkapó igazsággal van beható tanulmány alapján ábrázolva mindaz, mi a két nő helyzetére vonatkozik. Felfogásban, előadásban, szerencsésen érvényesülnek a magasabb stíl követelményei s a meleg színezet jótékony zománca ömlik el a képen.

Dózsa György kora szintén foglalkoztatta a művészt.

Történelmi arckép gyanánt festette meg Dózsa Györgyöt. Mély, szúrós tekintetű fekete szemek szegeződnek a nézőre. A herkulesi termetet vörhenyes bársony attila fedi, övében nagy lovagkeztyűk. A sötét levegő hátterében égő várkastély látható.

Kevés eszközzel, egyetlen alakival hatalmas korkép. Az alak rajza, domborítása, meleg színezete mesteri. A kép egész festői megjelenésében előadást s a stílust illetőleg van, ami határozottan Tintorettóra emlékeztet.

Ugyané korból való még egy kép, merész, ötletes fölfogásban: "Dózsa népe". A vezér holttestét holdas sötét éjjel ellopják a vésztő-helyről. Eleven, mozgékony csoport, teljesen a romantikus iskola szellemében.

Dózsa népe.
Madarász Viktor festménye


Alig három oly kompozícióját ösmerjük a művésznek, a melyek nem a magyar történetből volnának merítve.

Pedig mily közelfekvő volt a kísértés a közvetlen művészi élet behatása alatt egy kevésbbé nemzetiesen érző művésznél arra, hogy idegen tárgyakhoz nyúlva arassa babérait.

A második császárság társadalma s művészi élete alig egy évtized alatt teljes mivoltában kifejlődve, irányában megérlelődve, a kissé ingatag alapon állókat könnyű szerrel ragadta magával. Feltűnni valamely, nemcsak a művészeket, de az összeséget magával ragadó művel az évi Szalon-ban: általános törekvés volt s a fiatalabb művésznemzedéknél járvány-szerűleg uralkodott. A nagy stíl s a grand art elvesztette lassanként fölényét. Madarász, a komoly, lelkiismeretes, nagy művészeti célok után törő magyar ember mit is kereshetett volna többé az ily világban ?

A hazában ezalatt új élet kezdett derengeni A kiegyezés megteremtette az önálló magyar állami élet előfeltételeit s a tudományos és művészi élet föllendítésén gondolkoztak az emberek.

Komolyan foglalkozni kezdett az eszmével, hogy jó lesz hazatelepedni. Épp közvetlen Paris ostroma előtt végleg hazaköltözött.

Nem vérmes reményekkel, túlsokat várva a jövőtől, (e részben sokkal gyakorlatibb volt gondolkozása), csak éppen annyit s oly módon kívánva, hogy tovább fejleszthesse a történeti festészetnek már oly nagy és szép sikerrel folytatott művelését".

Az akkori magyar főváros kisvárosias volt.

A Dorottya-utca kapualjában régi és új mesterek műveiből két élelmes műkereskedő permanens kiállítást tartott. Nagyratörő, tehetséges ifjú kezdők itt s az üveges és könyves boltok kirakataiban szerepeltek először műveikkel s vezették a dunaparti korzóról, vagy a Váci-utcából ismerőseiket a momentán ver-nissage-ra.

Kicsinyes, szegényes, nyomorúságos viszonyai a magyar képzőművészetnek ez időtájt hányszor indították keserű panaszra azokat az úttörőket, kiknek néhánya ősz fejjel még ma is él elismert nagyságaként a magyar képzőművészetnek.

Eseményszámba vették, ha lefestette valamelyik a városi levéltárost vagy éppen az alpolgármestert, vagy a nemzeti zenede egyik hírneves tanárát. Nem írtak a lapok erről, csak az illető újságíró (rovatvezető) tekintély gratulált a művésznek a Váci- vagy Úri-utcában a déli sétakor s a megörökítettnél párszor kedélyesen leplezték le lakomával a képet.

Ilyen volt az akkori főváros, melybe Madarász hazatért, hogy a nagy és fényes Paris után működésének csendes otthont találjon.

Egy nagyobb történeti képpályázaton részt vett s a díjnyertes vázlat kivitelével megbízták.

"Bethlen Gábor tudósai körében" volt első műve, melyet itthon festett. A tárgyat minden reprezentatív póz mellőzésével, egyszerűséggel, közvetlenséggel fogta fel.

Nagy könyvtárteremben asztalnál ül a fejedelem, a tudósok bemutatják a munkáikat s e szemlélődésben néhány főúr is részt vesz. Mindez eltérően az itthon szokásos festési és előadási módtól, úgy színezés, mint kivitel dolgában, jellemezve az akkori időt s teljesen egyéni felfogással megalkotva.

Majd a koronázás jelenetének megfestésére kapott megbízást s nem mindennapi nehézségekkel kellett küzdenie, hogy e tisztán szertartási képet úgy felfogás, színezés, mint a kivitel tekintetében érdekessé s magasabb művészi színvonalon állóvá tegye.

Mint a Rákóczi-kornak ösmerője, szívesen fogadta az ónodi gyűlésnek megfestésére szólító felhívást.

E mű sorsa igen érdekes. Előkelő főnemes megfesteti, örökösei árverésen eladják, aztán külföldre vándorol, végre Bécsben találja meg egy magyar gyűjtő, Ernszt Lajos s megszerzi gyűjteménye számára.

A cselekvényt közvetlen az előtérben látjuk végbemenni; Rakovszky, az egyik követ, már a földön fekszik, míg Okolicsányi éppen összerogyóban van a súlyos kardcsapások alatt. A bal előtér egyik hatalmas alakja, Vak Bottyán, éppen kardot ránt. A jelenet sátorban játszik. Háttérben Rákóczi a fejedelmi trónuson, körötte főbb emberei. A jelenet színgazdagon van gondolva s az alakok mozgása, élete bizonyos stílszerű tagoltságával előnyére válik a műnek.

Közben számos arcképmegrendelés vette igénybe idejét. Köztük legösmertebb Eötvös József báró arcképe egész alakban. Eltérve a megszokott felfogástól, a nagy gondolkozót s államférfit úgy örökíti meg, a mint íróasztala előtt ül s gondolataiból fölrezzenve tekint a nézőre. Úgy a felfogás, mint a környezet, oda hatnak, hogy jellemezzék a költőt. Keresetlen egyszerű előadási mód s bizonyos finom tónus, a komor felé hajló színakkordok, éppen nem válnak a mű hátrányára.

Végtelenül érdekesek hármas képei, mint történeti arcképek: Rákóczi, Bercsényi, Vak Bottyán, aztán Deák, Kossuth és Petőfi. A hármas alak egy keretben, mint azon kort jelző triptichon, kivált sokszorosítás révén elterjesztve, a nemzeti érzés ápolásában nagy szolgálatot tenne.

Mindez alakok széles monumentális felfogással gondolva, messze fölülemelkednek az átlagos arckép színvonalán.

Hálás történeti tárgy: Izabella királyné találkozása Szolimánnal Martinuzzi jelenlétében, a kis János Zsigmondot bemutatva. Színgazdagság s a kompozíció ritmusa tekintetében a régi mesterekre emlékeztet. Jelenleg a szegedi kultúrpalota képtárának büszkesége. E műben is (legutoljára a millennáris kiállításon volt látható), nagy mértékben föltalálhatók mindama nagy előnyök s kiváló tulajdonságok, melyek Madarász művészetét jellemzik.

Kis nemzetek művészete, hacsak fiaikban nincs meg az erős nemzetiségi érzés, rendesen olyan, mint a csónak, melyet maga után vontat a nagy hajó. Az erősebb önkénytelenül is leigázza kultúrában, művészetben a gyengébbet, hacsak ennek egyénisége, törekvése nem oly egyénileg erős, hogy ellenállni tudjon, míg teljesen kifejlik.

Egy nagy és hatalmas művészeti iskolával szemben, melynek szellemi segítségét folyton kénytelen igénybe venni, megőrizni egyéniségét csakis oly művész képes, aki nemzetiségének teljes tudatában sohasem téveszti szem elől azt, mivel ethikai, morális értelemben hazájának tartozik. A nagy cél, melyet lelkesülten tűzött maga elé, önkénytelenül kell, hogy napról-napra éltesse az idegenben, megóva a mellékösvényekre tévedéstől. Mint őrző, vezérlő géniusz állt a művésznek oldalán a nagy gondolat, nemzetének elmúlt dicsőségét

alkotásaiban az utókornak adni át. A nemzeti múltnak megörökített képeinél alig van biztosabb záloga a jövőnek, ha igaz honfiúi becsvágy s benső szükségből eredő tettvágy sarkalják alkotóját.

Hol a szó s az írás elhalványul a történelem oktató szolgálatában, ott vegye át szerepét az ecset, a véső, ha oly igaz törekvésű s oly nagytehetségű művészek forgatják, mint a magyar történeti festészet úttörői Fegyverük, vértjük legyen az általok hagyott örökség az őket követő nemzedéknek s az út, melyet mutáltak, vezessen minden nemesen törekvő tehetséget a nemzeti dicsőség pantheonjába.