Komjáthy Jenő jelentősége
| Komjáthy Jenő jelentősége szerző: Juhász Gyula |
Egy magyar költő a XIX. század végén, aki szilárdan és öntudatosan távol tartja magát a fővárosi élettől és irodalomtól, egy magyar költő, aki állandóan Schopenhauert hordozza zsebében és fejében, egy magyar költő, akinek költészetében szinte semmit sem találunk abból, amit kortársai hivatalosan nemzeti szellemnek mondottak és aki mégis büszkén és rajongóan magyarnak vallja és érzi magát, végül egy magyar költő, aki a legnagyobb magányban és egyszerűségben határtalan önérzettel hirdeti hatalmát és halhatatlanságát: íme ez röviden és lényege szerint Komjáthy Jenő. "Csak ahol sírok domborulnak, ott vannak föltámadások" - mondja Nietzsche. Ritkán éreztem olyan mélyen ennek a gondolatnak igazságát, mint éppen most, amikor Komjáthy Jenőt, az eddig ismeretlen és már-már elfelejtett magyar költőt fölfedezték a jelen és jövendő számára. Valóban, nem csupán Komjáthy Jenő sírjára volt itt szükség, de egy nagyobb, egy közös sírra, amelybe egy epigon korszak temetkezett. Az új magyar líra győzelmére volt szükség, hogy Komjáthy Jenő föltámadjon és éljen.
Mikor ezelőtt hat évvel tanári értekezésem tárgyául Komjáthy Jenő költészetét kértem Beöthy Zsolttól, ő fölényes mosolyával válaszolt:
- Kérem, azt nem érdemes megírni. Komjáthy Vörösmartyt utánozta.
Mikor ugyancsak hat éve egy szemlében, amelynek egyetlen száma látott napvilágot, föl akartam fedezni Komjáthy Jenőt, senki sem törődött vele. Ma Rákosi Jenő hirdeti lapjában, hogy Komjáthy Jenő a legnagyobb magyar géniuszok egyike, és hogy verskötete, A homályból, a magyar Fauszt.
Én Komjáthy Jenőben elsősorban a nagy korszerűtlent, és inkább az emberi, mint költői jelenséget értékelem.
Bizonyos az, hogy Komjáthy Jenő lírája a legizoláltabb jelenségek egyike a múlt századvég költészetében. Bizonyos, hogy a XIX. század vége egy sajátos, artisztikusan dekadens korszak volt és ez leginkább a líráján látszik meg. Nézzük ennek a kornak tipikus lírai költőit, akik érték vagy hatás dolgában a legjelentősebbek voltak: a francia Verlaine-t és Rimbaud-ot, az olasz Lorenzo Stecchettit, (a németről nem beszélek, a német egészen franciás), a magyar Reviczkyt; mind többé-kevésbé az ennui és morbidezza, az életunalom és betegség poétái, hogy utódaikról ne is beszéljünk. Azonfölül ennek a századvégnek egész költészetét erősen jellemzik a dekadens korok uralkodó vonásai: az érzéki hatások tudatos keresése, a festői és zenei elemek keverése, a hangulat eluralkodása, a világosság kerülése, a szimbolikus homály szeretete.[3]
Mindezektől a dolgoktól ridegen távol áll Komjáthy Jenő egész élete és költészete.
Komjáthy Jenő mindenekelőtt a kristályos gondolatok embere. Ő az a Penseur, akit Rodin elmélyedve, önmagába merülve a modern élet vására fölé emel.
Komjáthy Jenő szerelmes a gondolatokba, rajong érettük, fölolvasztja őket lobogó agya fehérizzású kohójában. És nem a kis és nem az efemer gondolatok érdeklik, hanem a nagy és örök ideák. Ő tiszta platonikus. A jelenségek színes világából a dolgok lényegének kristályos igazságába lát, és ez a látás valódi látomás lesz őnála, amely extázisba hozza, amely ódai vagy himnikus kifejezésben tör ki és válik maradandóvá. Innen költészetének oly jellemző vonása: a nagy átfogójú egységesség, a vízió egysége, amely egyúttal monotonná teszi költészetét és minden impresszió esetlegességétől, de egyúttal színétől és egyéni ízétől is megfosztja végül.
Spinoza mindent éltető panteizmusa és mindent átható etikája egy rajongó lélek víziójával átérezve és megénekelve: lényegében ez Komjáthy Jenő lírája. Mi teszi őt naggyá és költővé? Az átélés mélységes bensősége és a kifejezés biblikusan spontán ereje. Mi tette őt izolálttá és népszerűtlenné, hogy úgy mondjam, állandóan korszerűtlenné?
Abszolút érzéseinek szinte abszolút idegensége az élet realitásával szemben, és éppen ennek következtében költészetében szinte puritán hiánya a művészi érzékiségnek és annak a differenciáltságnak, amely a tisztán költői egyéniségek, a mindent színben, hangban stb., szóval érzéki hatásokban kifejezőeknek elsőrendű tulajdonsága.
Komjáthy Jenő költészete nem a gurmandoknak való csemege és nem a tömegnek való alkohol, de igazi ópium az erős lelkek számára az extázis ritka perceiben. Mikor az Én a végtelenbe tágul és egynek érzi magát a Mindeneggyel...
Még Nietzsche is, aki pedig korunk legmélyebb problémáit élte át, még ő is sokkal érzékibb hatású, még ő is, hogy úgy mondjam érdekesebb, mint a mi Komjáthynk. Bizonyos, hogy Nietzsche mérhetetlenül nagyobb művész is és gazdagabb egyéniség, de azért a belső átélések mélysége, az etikai igazság ereje és részben eredetisége dolgában is Komjáthy Jenő, nem a művész, de az ember, az egyéniség, méltán sorozható a múlt századvég legjobbjai közé. És hogy ő magyar volt: erre is büszkék lehetünk.