Hódolat

A Wikiforrásból
Hódolat
szerző: Juhász Gyula
Délmagyarország, 1927. március 25.

       A nyelv legtökéletesebb művészetével is nehéz dolog méltán beszélni róla, hiszen a részeges bonni kántor és a tébolyult cseléd fia éppen azt fejezte ki a legmagasztosabban és a legmélyebben, ami túl van az emberi beszéd lehetőségein: a világ lelkét adta, a titkok titkát hirdette, a mindenség akaratát tolmácsolta, maga az isteni lényeg szól hozzánk az ő zenéjében, ebben az igazán abszolút muzsikában. Egy Richard Wagner, egy Romain Rolland próbáltak közel férkőzni művéhez és sorsához, de ők is kénytelenek voltak saru-megoldva állani meg nagysága szentélyében. Őt is csak hódolat illeti meg, nem bírálat, csak hálával járulhat színe elé az ünneplő emberiség. Nagysága nem csupán abban nyilatkozik meg, amit alkotott, de abban is, amit szenvedett és cselekedett. Auguste Comte, a pozitív filozófia álmodó lelkű alapítója egy világi naptárt tervezett, amelyben minden napot az emberiség egy jóltevőjének szentelnének. Annyi bizonyos, hogy az idei kalendáriumban az egész március hónap Beethoven hava a kerek világon.

       Egy valódi hőst ünnepelünk, aki soha nem üzent háborút, aki soha nem ölt testvért, aki a Sorssal magával csatázott, aki a Szenvedéssel viaskodott, és aki végezetül a Béke és az Öröm dicsőséges, diadalmas himnuszát énekelte. Ez az igazán igazi hős a lángész erejével és hatalmával küzdötte föl magát a legszédítőbb mélységből a legnagyobb magasságba, a komor árnyból az örök fényességbe, a szomorúság völgyéből az Öröm hegyére, és most uralkodik a világon és az ő uralmának nem lesz többé soha vége!

       Minden lángész valami újat hoz erre a földre, mint az első nagy lázadó titán, Prométheusz, aki a tüzet lopta le nekünk az égből. (Mint kései utóda, Franklin, a villámot.) Columbus egy új világot fedezett fel Castiliának és Aragonnak, Copernicus, a thorni csillagász mintegy új pályát jelölt ki földünknek a mindenségben, Rousseau a szabadság új evangéliomát hirdette, Petőfi megmutatta a magyar Alföld és a magyar Tisza addig elrejtett és ismeretlen szépségeit, Ady Endre a magyar ugar tragikus hangulatát először éreztette, Beethoven pedig az abszolút muzsikát, amely eladdig vagy fejedelmi udvarok egyéni kedvtelését, vagy egyes egyházak áhítatát szolgálta, az egész emberiség vágyainak és akaratának tolmácsolójává avatta, és végül az isteninek nevezett kilencedik szimfóniában a népek millióinak lelkét szólaltatja meg, az emberi közösség halhatatlan és felejthetetlen ünnepi miséjét mondja.

       Száz évvel a halhatatlanságba költözése után Beethovennek áldoz az egész művelt világ. Bécs és Martonvásár, Párizs és Peking, Róma és Moszkva, a ragyogó nagy Operák és az egyszerű munkásotthonok ünnepelik a Fájdalom és az Alkotás egyik legnagyobb Emberét, akinek hazája az örökkévalóság. Hol van már az osztrák császárság, de ennek a flamand származású, bonni születésű bécsi muzsikusnak birodalma immár a föld egyik határától a másikig terjed. Beethoven az a lángész volt, aki nem csupán tündökölni tud, hanem világít és melegít is. A szimfóniák és szonáták, a misék és kardalok e páratlan költője szövétneket gyújt sorsunk éjjelében, és mindnyájunk lelkébe meleget áraszt végzetünk kietlenségében. Ő maga mondotta, hogy a szegényeknek akar zenélni. Szenvedők vigasztalója, elnyomottak szabadítója, elfáradtak fölemelője a beethoveni szellem. A szeretet után vágyódott világéletében ez a megsiketült és elhagyatott titán, a szeretet után, amely az isteni színjáték költője szerint a csillagokat mozgatja. A legmélyebb és legmagasztosabb, a tizedik szimfónia, a Szeretet, amely Beethoven életéből és művéből árad felénk, és amely most egy világ kegyeletét és háláját hozza neki.

       Mi magyarok nyugodtan és bátran járulhatunk az oltár elé, amelyen az Emberiség áldozata ég, hiszen a ma élő harcos és alkotó művészek között senki sincs közelebb Beethoven elérhetetlen nagyságához, mint a mi két vívódó és győzelmes büszkeségünk, a nagyvilágnak két híres zenésze: Bartók Béla és Kodály Zoltán!