Gorkij
| Gorkij szerző: Juhász Gyula |
Kettős harcot vívott: az élet és művészet harcát. Sorvadó testtel, beteg lélekkel. Egyik harcában a nyomor fojtogatta, a másikban a hatalom. Az igazi nyomor, hideg vacok és forrólázas agy. Szennyes bűn és tehetetlen igazság nyomora. S a hatalom? Minden gondolatot vérbe fojtó, minden igazságot mészárszékre vivő zsarnokság hatalma. Gorkij, az ember, a művész, győzött. A legnagyobb mélységekből a legnagyobb magaslatokra tört. A beteg kagyló ismeretlen örvényben gyöngyöket izzad, amelyek a világ urainak koronáját ékesítik. A még nyomorral vívódó Gorkij keserű nevét minden országok pompába fúló, tarka zsúrjain hangoztatták édes ajkakon. A legnagyobb csavargó a legnagyobb szennyből, bűnből, nyomorból mit hozott magával? Minő virágok fakadnak fertős ingoványban, sötét odúban, az élet mélységeiben? Gorkij ezt mondja nekünk, a világnak: „Nyomorogtam, szenvedtem, most itt vagyok, bénán, betegen. Nemsokára elmegyek innen. Figyeljetek reám: Az élet szép! Élni, élni, ezt akarja a rög, a fűszál, a féreg, az állat, az ember! Élni napsugáron, boldogan. Ez a föld a mienk, ne engedjétek, hogy egyetlen élőtől elvegye valaki! Az ember a legértékesebb e földön, lelkében végtelen jóság, szépség csírái szunnyadnak. Szeressétek, becsüljétek az embert, a nagyot és kicsinyt, az erőset és a gyengét! A sorssal szemben egyformák vagyunk! Az élet rövid, az igazság örök. Éljetek igazságban! Nem tudom, honnan jöttünk, hová megyünk, de érzem, hogy szeretni és dolgozni kell!”