Childe Harold indulása

Childe Harold indulása szerző: George Byron, fordító: Tóth Árpád

 1
 
Oh, Múzsa, szent hellászi hajadon,
Ég-szűlte, lant-regélte szép alak,
Kopván neved sok kontár ajakon,
Dicső halmodról most hogy hívjalak?
Bár láttam, hogy fut a híres patak,
És megsirattam Delphi dőlt diszét,
Hol a csendet halk hab csendíti csak,
Feverjem-é most bús Kilenc Szüzét,
Hogy védjék énekem, s szítsák szerény tüzét?
 
2
 
Élt Albion partján egy ifju úr,
Kinek nem volt kenyere az erény,
Duhaj volt nappal, s felveré vadul
Az Éj álmos fülét: ─ nem volt merény,
Bizony, amelyre nem lett vón serény,
Szürcsölve kéjt s tivornyák színborát,
Kevés dolgot becsült e föld terén,
Lotyókat persze s céda cimborát,
Minden rendű hires léhűtők cenk sorát.
 
3
 
A neve: Childe Harold: ─ s tovább mi még:
Mily vérség s származás, elmondani
Nem illik; jó nevük volt, ez elég,
Mely egykor tudott fényt is ontani.
De hajh! egy korcs sarj el tud rontani
Mindent, s a régi nagyság tovatűn!
S az ősök hír-bolygatta csintjai
S dísz-próza s vers, hazudva nagyszerűn,
Nem tesz szebbé rútat, s nem lesz erény a bűn.
 
4
 
E Childe Harold csak lebzselt a verőn,
Sütkérezett, mint más finom legyek,
Mit sem törődve, hogy az óra jön,
S a metsző szél sziszegve szór jeget.
Ám éltéből alig egy negyed
Pergett le, rosszabb balsors érte el:
Csömör tölté el a kéjenc-begyet,
S utálni kezdé ős honát, amely
Mint cella tűnt elé, rideg, remete-hely.
 
5
 
Így ért a bűnök útvesztőin át,
De bűnbánón magába mégse tért,
Nagy nővadász volt, ám csak egy leányt
Imádott, akit, hajh, hiába kért.
Boldog szűz! elkerülte e ledért,
Ki vad csókkal befente vón buján,
S elhagyta volna durva kéjekért,
Elverve kincsét új hejehuján,
S nem vágyva percre sem családi csend után.
 
6
 
Most, végre, Childe Haroldnak szíve fájt,
S úgy érzé: céda társiból elég!
Mondják, szemén könny gyászolt néhatájt,
Bár visszapréselé a Büszkeség:
Bús sétáit borús gondok lesék,
S úgy tervezé, honát elhagyja már,
S megy tengeren túl, hol tüzes az ég ─,
A kéjjel eltelt, most kínokra vár,
Fut, ─ oh, más tájra csak! ─ bús alvilágba bár!
 
7
 
Atyái várát elhagyá Harold,
Tág csarnok volt az, tisztes, ősi lak,
Bár agg tetőin rég romlás tarolt,
Daccal dagadtak a tömör falak,
Ős zárda-tömb! ─ s ma szennyezi salak!
Mert hol vakhitnek szállt barlang-pora,
Vénusz lányserge zeng most, mintha csak
Újulna víg csuhások tűnt kora,
Kikről szapulva szól adomák dús sora.
 
8
 
Gyakran Harold, bár víg volt még s duhaj,
Érzé, agya furcsán nyilallni kezd,
Emlékek fájtak tán, holt mérgű jaj,
Kijátszott bú, mely karmot mereszt?
Nem tudta senki, nem sejthette ezt:
Harold nem volt nyílt, közlékeny fiú,
Lágy szív, mely enyhül, míg bő szót ereszt,
Nem is vágyott baráti, szép szavú
Vigaszra Vénusz hagyta csak: fájjon a furcsa bú!
 
9
 
S nem is szerették ─ bár csarnok s szalon
Ölén körülfogták a léhütők,
S hízelgők zsongták, lebzselőn, falón,
A víg „má”-n könnyű szívvel tort ülők, ─
Egy sem szerette ─ s hát a drága nők?
Mind rang- s cafrang-imádó, balga lény,
Ha Ámor ezt ád, jók s kezesek ők,
Mert lányt meg molyt csak egy szédít: a fény,
S Mammonnal szemben egy szeráf is rút s szegény!
 
10
 
Jó anyja élt még ─ gondolt rá Harold,
De távozóban elkerülte őt,
Hő érzelme egy nővért is karolt,
Őt sem köszönté bús útja előtt,
S pár híve sem látta az elmenőt:
Ám mégse volt a szíve érc, hideg,
Oh, ti, akiknek lelke odanőtt
Pár kedves tárgyhoz, ugye érzitek:
Nem enyhít a bucsú, csak szívünk vérzi meg.
 
11
 
Házát, honát, minden jussát s javát,
Nők drága hangját, nagy szemükbe kék
Tüzet, hajuk selymét, kezük havát,
Miktől egy szent is bűnbe dőlne még,
S mik ifjú vágyát rég torkig telék,
Nemes nedűt kupák habzó ölén,
S a csalfa fényt mind otthagyá: elég!
Ment, könnytelen, túl tenger tükörén
Pogány partok felé, túl ekvátor körén!
 
12
 
Telt a vitorla, táncolt lenge szél,
Mint aki, hogy viheti őt, örül,
Gyorsan fakult a parti szikla-él,
S már habba süllyedt el köröskörül ─,
S ekkor, tán, mint ki gyorsan csömörül,
Már bánta útját ─ ám a gondolat
Elszunnyadt benne, s mely az ajkra gyűl:
A jajt lenyomta: társi azalatt
Sírtak mint a gyerek, s a szél fütyült, szaladt.
 
13
 
De amidőn a nap tengerbe halt,
Harold, mint néha rég, hárfához ül,
S bár nem tanult, kipenget némi dalt,
Tudván, hivatlan nem lesi ki fül:
Veri bús ujjal, titkos-egyedül
A barna éjben a búcsú szavát,
S míg a hajó hószín szárnyon repül,
S hanyatló partok ködbe múlnak át,
Az elemek közé sóhajt: „Jó éjszakát!”...