Charles Lamb
| Charles Lamb szerző: Kosztolányi Dezső |
A MEGISMERKEDÉS TÖRTÉNETE
Nem szabad elcsüggedni. Mindig érhetnek bennünket meglepetések. Bizonyos koron túl már azt hisszük, hogy az élet csak ismétlés, s nem várjuk többé a váratlant, mint fiatal korunkban, amikor csak a váratlant vártuk. Nem remélünk olyan eseményt sem, mely megváltoztatja életünket, olyan ismeretséget, mely esetleg tartalmas barátsággá mélyül. De azért ilyesmi is előfordulhat.
Velem is ez történt meg. Szert tettem egy jó barátra, akiről eddig nem is álmodtam. Ennek annyira örülök, hogy nem bírom tovább magamban tartani a titkot. Közölnöm kell másokkal is, hogy boldogságom terhét kisebbítsem, vagy növeljem.
Azelőtt felületesen ismertem. Hallottam felőle, de csak fél füllel. Valamikor láttam az arcképét is, emlékszem. Törékeny, finom fej, göndör-kócos haj, rendkívül furcsa, felemás szemek - az egyik nagyobb, mint a másik -, s a szájon valami fájdalmas mosoly. Nem törődtem vele. Végre nem törődhetünk mindenkivel. Annyi ember van a világon, annyi-annyi lélek.
Múltkor aztán találkoztunk. Alaposan megismertem. Azóta ő az én legbensőbb barátom. Mindig egy véleményen vagyunk, ízlésem egyezik az övével. Meggyőződése, hajlama, előszeretete, még a babonája is szakasztott az enyém. Ami legmeglepőbb, az élet értékéről, céljáról, feladatáról is egyformán vélekedünk. Erkölcsi ítéleteink tökéletesen fedik egymást.
Érdekel és izgat. Nem hallgathatom eléggé. Egyre többet és többet akarok tőle. Éjszaka, ha lefekszem, elalvás előtt, rajtakapom magam, hogy egy-egy kijelentésén töprengek. Elképzelem, mit csinálna ebben vagy abban a helyzetben. Szóval akkor is velem van, amikor nincs ott. A szenvedélyes barátság nyomozó ösztönével másoktól is adatokat gyűjtök felőle. Kutatom a múltját. Azoktól, akik ismerték, hallani akarok róla, hogy még jobban megismerhessem.
Azt mondhatnám, nincs a föld hátán olyan ember, aki közelebb volna hozzám, akit rokonabbnak éreznék magammal. Csodálom és szeretem őt. Lehet, hogy azért, mert a hasonmásomat csodálom és szeretem benne, s egy tökéletesebb tükörben szemlélem önmagamat. De ez mindegy. Az emberi természet olyan gyarló, hogy másokban is csak magunkat szerethetjük és csodálhatjuk. Mindezzel nem csökken csodálatunk és szeretetünk értéke.
Ez a kései barát, akiről beszélek, már nem él. Több mint száz éve meghalt. 1775-ben született Londonban, és 1834-ben temették el Edmondtonban. Charles Lambnak hívják.
Az irodalomtörténet az angol próza egyik mesterének tartja. Angliában ma is megannyi híve, hódolója van. Hozzám eddig - bevallhatom, hisz nem szégyen - csak egyik iskolai használatú könyve jutott el.
Néhány hónappal ezelőtt kezembe ötlött egy másik könyve is. Ott csip-csup élményeiről vall, a tárgyairól, a szobájáról, London utcáiról, éjszakai kóborlásairól, az evésről, első színházi benyomásáról, a kéményseprőről és a tolvajokról, rokonszenveiről és ellenszenveiről, emberi rigolyáiról. Ámulva olvastam. Legszemélyesebb ügyei azonnal az én legszemélyesebb ügyeimmé váltak. Később megszerettem leveleit is, melyeket kortársaihoz írt.
Azzal tettem le könyveit, hogy egy jó barátommal több van, mint annak előtte, s noha már régen meghalt, a vele való érintkezés nem reménytelenebb, mint azokkal, akik köröttem élnek. Ez az érintkezés - amint kiderült - nem is egyoldalú. Most már hosszú, izgalmas párbeszédeket folytatok vele.
A CSODÁLATOS ÍRÓMŰVÉSZ
Mit csodálok benne? Elsősorban az íróművészt, az íróművész közvetlenségét. A közvetlenség ritka erény. Két veszedelem fenyegeti állandóan: a tartózkodás és az áradozás. Mind a kettő halálos veszedelem. Az előbbi peckessé és merevvé teszi, az utóbbi kérkedővé és fecsegővé, s mind a kettő egyformán unalmassá. De az igazi közvetlenség mégis e két szakadék között mozog. Varázsa abban áll, hogy csalhatatlan arányérzékével sohase véti el a mértéket, s e két pont között cikázva egyaránt közel és távol van mind a kettőhöz, a tartózkodáshoz, hogy csigázza érdeklődésünket és az áradozáshoz, hogy ki is elégítse. Rousseau, amikor bevallja, hogy gyermekkorában lopott, nem közvetlen. Nem közvetlen, mert henceg. Fél szeme az olvasóra sandít, hogy élvezze megrökönyödését s a maga émelyítő prédikátorfölényét, melyet holmi emberboldogító, neveléstani szándékkal igyekszik kihasználni. Az ilyesmi elviselhetetlen.
Aki közvetlen, az semmi mást nem akar, mint közvetlennek lenni. Céltalan cél ez, öncél. Olyan, mint az imádság, melyet a sötétben suttogunk el valakinek, akit nem látunk, a fejünk fölött lógó, üres levegőbe. Ki kell tárulkozni, mert másképp nem cselekedhetünk. A közvetlenség nem dolgozik hatásra. Se öndicséret nincs benne, se önócsárlás. Azt, hogy a közvetlenség öntudatlan, nem merném állítani, mert nem mindig az. De mindig szerény, anélkül hogy igénytelen volna, s mindig valami mély emberiesség szól belőle, melyet a tapintat fékez. Bizalma se korlátlan. De éppen ezért megtisztelő.
Ilyen Lamb közvetlensége.
Ha őt olvasom, az az érzésem, hogy azt fejezi ki, amit épp az írás másodpercében akart, hogy csak annyit közöl - se többet, se kevesebbet -, amennyit épp kell, hogy hiánytalanul tárja fel érzéseit és gondolatait. Tudom, hogy ez - mint tény - képtelenség. Érzéseink és gondolataink szövevényesebbek és messzeágazóbbak, a hozzájuk csatlakozó "mögöttes országrészek" nagyobbak és ismeretlenebbek, gondolataink is bonyolultabbak és összetettebbek, semhogy írásunk a valóság hű képe lehetne. Mihelyt leírunk valamit, az érzés és gondolat megszűnt a maga felbonthatatlan, gazdag testtelenségével. Már csak szavak és mondatok vannak. Egy gépezet kattog: fogalmazunk. Sokan azt feltételezik, hogy nem is érzéseinkhez és gondolatainkhoz találunk megfelelő kifejezéseket, hanem azokhoz a szavainkhoz, melyek kezünk ügyébe esnek, találunk megfelelő érzéseket és gondolatokat. Érdekes jellemzés ez, de torzítás. Még sincsen egészen így. A cél és az eszköz egyezkedéséből, a szellem és az anyag szakadatlan megalkuvásából támad az írás igazsága. Hogy az igazság káprázat, nyilvánvaló. De a művészet káprázata ez s a művészet igazsága. Lambnál ez babonázhatott meg engem. Az, amit mond, könnyedén, természetesen göngyölődik le tolláról. A bája megvesztegető. Minden szava: egy érlökés. Minden mondata: egy természetes lélegzetvétel.
Csakhogy a stílusra nem lehet "vigyázni". Ha egy "gondos" író állandóan arra ügyelne, hogy "egyensúlyozott" legyen, vagy "egyéni", vagy "eredeti", akkor egész életében öt mondatot se csirizelhetne össze, mert folyton az egyaránt jogos és megszívlelendő, de egymásnak ellentmondó szempontok között tétovázna és szaladgálna az értelmével, mindaddig, míg bele nem őrülne. Hányaveti ösztön van a stílus mögött. Egy véralkat, egy ember, egy élet. Ennek a lüktetését érezzük.
A CSODÁLATOS EMBER
Milyen volt tehát Lamb?
Gyermeteg és gyermekes volt. Elábrándozott az ő fiairól és leányairól, megírta apai emlékiratát, holott sohase nősült meg, s mint agglegény halt meg, vagy elábrándozott arról - mégpedig a lelke egész hevével -, hogy milyen is a sült malacpecsenye rózsásra pirított bőre, az íze, az illata, a zamata - képzelete szivárványát teregette egy malac hullájára, aztán elábrándozott arról is, vajon igaza lehet-e annak a hiedelemnek, hogy az agyonvesszőzött malac húsa ízletesebb? A kis és nagy dolgok egyszerre érdekelték. Hűséges és szeszélyes volt, kedves és gunyoros, túlérzékeny és kegyetlen, kegyeletes és vakmerő, képzelgő és józan, édes és keserű, vidám és gyászos, bölcs és bohókás, hivő, hunyt szemmel látó és hitetlen is, nyitott szemmel látó, aztán puha és érdes, alázatos és hetyke, előkelő és parlagi, rajongó és a végletekig kiábrándult, s nem volt olyan ellentét, melyet magába ne olvasztott és szinte dühöngő odaadással át ne élt volna, mert az ellentétek az ő véralkatának kiegészítő színei.
TERMÉSZET ÉS TERMÉSZETESSÉG
Az ő százada bizonyos felfűtött, színpadian regényes lázzal ünnepelte és magasztalta a természet szépségeit, melyeket akkor fedeztek fel Svájcban. "Térjünk vissza a természethez": ez volt a csatakiáltás. Minden valamirevaló ember, de főképp a költők és írók kötelességüknek ismerték akkoriban, hogy az anyatermészet ölén egy tehénistállót is szebbnek lássanak, mint egy tánctermet, s egy kondást is tisztábbnak, bölcsebbnek, illatosabbnak, mint egy művelt, selyembe bugyolált herceget. A vadregényes, sziklás természet afféle irodalmi kávéházzá alakult, ahol a széplelkek patakvizet ittak, és dohányfüst helyett erdei levegőt szívtak, korlátlan mennyiségben.
Nem vették észre, hogy ez is alakoskodás, a mesterkéltség fonákra fordított fajtája, s éppoly természetellenes, mint az a másik, mely a természetellenességből csinál törvényt. Lamb észrevette ezt. Ő az egész természetet szerette. Nem volt hajlandó kirekeszteni belőle az embert és a várost sem. Mindenütt meglátta a természetet. Csatakiáltása ez volt: "Térjünk vissza önmagunkhoz!" Amikor mindenki a pirkadat és a korai fölkelés gyönyörűségéről áradozott, s illendőnek vélte, hogy naponta meghallgassa a pacsirta hajnali hangversenyét, ő mosolygó bátorsággal ódaszerű elmefuttatást írt a késői felkelés, az ágyban való dőzsölés még rejtettebb, még természetesebb örömeiről, s meggyónta, hogy bizony szívesen elalussza a napfelkeltét, hogy imádja az éjszakát is, a londoni sikátorokat is, a züllött külvárost és zagyván-édes tájnyelvét is, a cockney-t. Már a maga korában ízig-vérig fővárosi volt, "Wordsworth, ez a finom és jámbor lélek, a lakistek, a "tavi költők" szelíd vezére, a "mezők haragosá"-nak nevezte őt. De tévedett. Lamb a mezőkre se haragudott. Wordsworth-hoz intézett egyik levelében ezt a ma szinte döbbenetesen ható vallomást teszi, a XVIII. században:
- Minthogy nem lehetek a te kedves társaságodban, azt se nagyon bánom, ha soha életemben nem látok többé hegyet. Londonban töltöttem minden időmet, s éppoly szenvedélyesen ragaszkodom az itteni különféle helyekhez, ahogy ti, hegylakók, a halott Természethez. A Strand és a Fleet Street kivilágított boltjai, a számtalan üzlet, kereskedő, vevő, kocsi, szekér és színház, a Covent Garden körül dúló minden tolongás és romlottság, a város női is, a rendőrök, a részeg emberek veszekedése és locsogása, az élet, mely az éj minden órájában megébred, ha mi fölébredünk, a Fleet Street, ahol lehetetlen unatkoznom, a tömegek, még maga a piszok és a sár is, a verőfény, mely a házakra és a kövezetekre süt, a nyomdák, az ódon könyvesbódék, ahol lelkészek könyvekre alkudoznak, a kávéházak, a konyhákból kiszüremkedő levespárák, a némajátékok - maga London is egy némajáték és egy álarcosbál -, mindez a sok-sok dolog beleivódott lelkembe, táplál engem, és én nem bírok betelni velük. Ezek a csodálatos látnivalók arra kényszerítenek, hogy éjszaka idején sétálni induljak London forgalmas utcáin s gyakran könnyeket ontok a tarka-barka Strandon a túlcsorduló boldogságtól, hogy annyi élet van ott. Neked bizonyára idegenek lehetnek ezek az érzések, ahogy nekem a te falusi érzéseid idegenek. De vedd számba, hogy mit csináltam volna teljes életemben, ha a szívem javarészét nem adom oda uzsorakamatra efféle élményeknek? Én a helyi dolgokhoz vonzódom és pusztán a helyi dolgokhoz. Nem tudtam rajongani (legalább addig nem, amíg szerelmes nem lettem, mert akkor kezdődött bennem a költészet és a szavak hamis gerjedelme), bizony nem tudtam lelkesedni sem a barlangokért, sem a völgyekért. A szoba, amelyben világra jöttem, a bútorok, amelyek életem során szemem előtt voltak, a könyvszekrény, amely, valahányszor tovább vándoroltam, sarkon követett, mint valami hűséges eb (csak épp értelmesebb volt a kutyánál), a régi székek, az ódon asztalok, az utcák, a terek, ahol sütkéreztem, az én régi iskolám: - ezek az én szerelmeim. Hát mért érezzem híját a te hegyeidnek? Nem irigyellek. Sőt szánnálak is, ha nem tudnám, hogy a lélek előbb-utóbb mindennel összebarátkozik. A te napod és holdad és eged és hegyeid és tavaid már közönyösen hagynak, s alig keltenek bennem nagyobb tiszteletet, mint egy faliszőnyegekkel és viaszgyertyákkal otthonossá varázsolt szoba, ahol takaros, érzékletes tárgyak között éldegélhetek. A felhőket úgy tekintem fejem fölött, mint szépen kifestett mennyezetet, de nem elégítheti ki lelkemet: igen, akár a műgyűjtő, akinek a termében függő festmények már nemigen szerezhetnek újabb gyönyörűséget. Minthogy elszoktam tőlük, kialakult belőlem a "Természet szépsége", ahogy ezt manapság fontoskodva mondják, de éppoly örökké frissek, üdék, élők maradtak benne az emberi találmányok s a nagyváros népáradata.
Hogy mint művész se volt kevésbé önálló és kevésbé öntudatos, arról ez a nyilatkozata tanúskodik:
- Helyesebb, ha egy író az ő magakellető különködésében természetes, mint az, hogy színlelje az úgynevezett "természetességet", mely idegenül állna neki.
A regényről ezt az érett, előkelő ítéletet mondotta:
- Maga az elbeszélés menete untat. Édeskeveset törődöm az események bogozásával.
SZELLEMESSÉG ÉS ELMÉSSÉG
Itt térek rá arra, hogy miért szeretem.
Amint a stílus mögött egy ember van, az ember mögött egy élet van, egy gazdag élet rejtett tartaléka. Ez az élet a munkáiban nem közvetlenül nyilatkozik meg. Amit ír, az ennek csak bűvös kisugárzása.
Küzdött az emberi gyarlóságok ellen, többnyire a gúny fegyverével. De úgy, hogy ennek a fegyvernek sebző élét maga ellen fordította.
Egyszer a barátjai valakit szapultak, aztán őt is vallatgatták, hogy gyűlöli-e az illetőt. "Hogy gyűlölném - vetette oda -, hiszen ismerem. Ha ismerek valakit, nem gyűlölhetem."
Bámulom ezt a megjegyzést, mert nemcsak bölcseleti távlatot tár elénk, hanem az ő szellemét, az ő szellemességét is jellemzi. Ha fölfejtjük, akkor nyomban látjuk, hogy tartalmat takar a szellemesség és szellemeskedés. Akit ismerünk, azt megértjük, többre vagy kevesebbre becsüljük, hidegek vagy közönyösek is lehetünk iránta, de már nem gyűlölhetjük. Nyilván a népekkel is így vagyunk. Csak azért gyűlöljük őket, mert még nem ismerjük eléggé. Úgy vélem, hogy ha valaki a harag fuldokló dühében ezt kiáltja oda ellenségének: "ismerlek", az mindig épp az ellenkezőjét jelenti, ezt: "nem ismerlek".
Coleridge, a költőbarátja, aki különben unitárius lelkész is volt s szerette a zengő szólamokat, ezt kérdezte tőle: "Mondd, hallottál már engem prédikálni?" "Hisz egyebet se hallok tőled" - felelt Lamb. Az ő elméssége felületen táncoló, de messzire mutató, csillogó, de tömör, nem elméskedés.
ÖNARCKÉP
Így jellemzi magát:
- Különös egy ember volt. Azok, akik nem szerették őt, gyűlölték, és sokan, akik egykor szerették, később legádázabb ellenségévé váltak. Annyi bizonyos, édeskeveset törődött azzal, hogy mit mondott és kinek a társaságában. Nem vette figyelembe sem az időt, sem a helyet, ő bizony kikottyantotta azt, ami épp a nyelvén volt. Szabadgondolkozónak szeretett látszani a merev vakbuzgók társaságában s a másik tábor rajongóan vallásosnak tartotta őt, vagy azt hitte, hogy meghazudtolja érzéseit. Kevesen értették, s nem vagyok bizonyos, vajon ő mindenkor egészen értette-e magát. Túlontúl kedvelte azt a veszedelmes játékot, melyet öngúnynak neveznek. Kétértelmű szavakat vetett, és egyértelmű, nyílt gyűlöletet aratott. A legkomolyabb vitát megakasztotta valami könnyű tréfával, pedig ez mégiscsak a tárgyra vonatkozott, legalább azok előtt, akik meg is értették. A hosszú járatú fecsegők gyűlölték. Szellemének nem ünnepélyeskedő közvetlensége, melyhez régi beszédhibája is hozzájárult, nem tette számára lehetővé, hogy folyamatosan beszéljen, s úgy rémlett, nem tűrte, hogy a társaságban bárki is ezt a szerepet játssza, amikor ő jelen van. Kis termetű volt, s egész mivoltában, megjelenésében közönséges. Gyakran láttam az úgynevezett jó társaságban, de ott idegen volt, csöndesen üldögélt, s a többiek holmi furcsa bogárnak tartották, míg aztán valami szerencsétlen alkalom kiugrasztotta, és egy hülye szójátékot dadogott (ami szigorúan véve, talán nem is volt olyan hülye) - ez azonban örökre megbélyegezte őt. Azzal vádolták, hogy elmés, de valójában csak küszködött, hogy árva gondolatainak kifejezést adjon. Bizalmas barátjait a világ, őszintén szólva, afféle szedett-vedett rongyhadnak látta. A társadalom felületéről halászta össze ezeket a gyim-gyomokat, amint ott libegtek, s megtetszett neki a színük, vagy más valamijük. Hozzátapadt a bojtorján, de azért derék, melegszívű bojtorjánok voltak ezek. Sohase törte magát az után, amit az előkelő emberek társaságának neveznek. Ha ezek közül az egyik vagy másik megbotránkozott rajta (nyilván meg is sértődhetett), hát arról ő nemigen tehetett.
AZ Ő ÉDES, A LEGÉDESEBB NÉNJE
Az életéről csak annyit, hogy Londonban nevelkedett, a Temple középkori környezetében, már gyermekkorában dadogott, s alighogy fölcseperedett, kenyeret kellett keresnie beteg anyjának, magával tehetetlen, második gyermekkorát élő apjának meg a nénjének. Itt, az East India House-ban hivatalnoki állást kapott, aztán elő is lépett az East India Company könyvelőjévé. "Az íróasztal holt fájának" rabszolgája maradt, csekély fizetéssel.
A politika csak annyiban érdekelte, hogy - amint mondotta - a királyok halála napján szünetel a hivatali robot. Együtt lakott a családjával egy szegényes lakásban. Mary, a tíz évvel idősebb nénje, valaha az iskolatársa volt, aztán elválhatatlan barátnője lett. Mary elmés, tehetséges leány volt. Mary írónő is volt. Mary humorista is volt, együtt mulattak az ő legendás ínségükön, s a végrehajtási értesítéseket, melyeket mind sűrűbben kézbesítettek nekik, fanyarul "az ő színlapjuknak" nevezték. Mary varrogatott, hogy jövedelmüket kissé megszerezze. Mary 1796 szeptemberének egy napján is varrogatott, épp ebédelni készültek, de az egyik fiatal varróleány földühösítette, egy kést kapott fel az asztalról, rátámadt, végigkergette a szobán, s anyját, aki segítségére sietett a megtámadott varróleánynak, szíven szúrta, az pedig szörnyethalt. Mary elmebeteg volt, régóta rögeszmék üldözték, s kitört rajta a téboly. Az öccse csavarta ki a kést a kezéből, de Mary erre szerteszét dobálta a többi késeket, s egyikkel az apját is megsebesítette, a homlokán.
Minderről Lamb így számol be Coleridge-nek egyik levelében:
- Az én édes, legédesebb néném egy őrültségi rohamában megölte az édesanyámat. Most az őrültekházában van, de attól félek, hogy onnan majd a közkórházba kell szállítanunk. Isten megtartotta ép eszemet - eszem, iszom és alszom, s az értelmem, azt hiszem, teljesen ép... Hála istennek, nagyon nyugodt és higgadt vagyok, el tudom látni a dolgaimat. Írj olyan istenfélő levelet, amilyent tudsz, s ne emlegesd, hogy mi történt itt, és mi támadt körötte. Számomra "elmúltak a régibb események", s most egyéb dolgom van, mint érezni. Ne írj semmit a költészetről. A régi hívságok minden nyomát megsemmisítettem. Tégy úgy, amint akarsz, de ha valamit közölsz tőlem (ezt rád bízom), a nevem nélkül közöld, vagy a kezdőbetűimmel, és soha többé ne küldj könyvet, kérve kérlek erre.
Néhány nap múlva ezt írja Coleridge-nek:
- Azon az első estén a nagynéném öntudatlanul feküdt, mintha haldokolnék. Apám, szegény, a homlokán egy tapasszal beragasztott sebbel, melyet az ő nagyon szeretett leánya ütött rajta, az, aki őt nem kevésbé szerette - meggyilkolt anyám holtteste pedig a szomszédos szobában kiterítve -, de én csodálatosan bírtam. Azon az éjszakán nem tudtam lehunyni szememet, de rémület és kétségbeesés nélkül feküdtem. Most a család egész terhe reám nehezedett, mert a bátyám mindenkor keveset törődött az öregekkel meg a betegekkel (nem veszem ezt tőle zokon), most pedig a rossz lába miatt nem is vállalhat magára efféle kötelességet, hát így egyedül maradtam...
AZ IRGALOM BOHÓCA
Vallásos lélek volt. Gyakran folyamodott a vallás vigaszához, és porba boruló töredelemmel imádkozott. Alapvető tulajdonsága az áhítat. Az egész életet titokzatos szertartásnak látta, ahol semmi se bizonyos, ahol minden lehetséges. Mégis valami tomboló, vad kéjjel leplezte le a közkeletű hazugságokat. Amit kortársai - a kiválóbbak is - elfogadtak mint divatot, amit még ma is vállvonítva veszünk tudomásul, beletörődve a megszokottba, azt ő már kipécézte. Bámulatos, hogy milyen éles az elméje. Ez az álmodó, aki a szenvedés ködében bolyong, részegen a könnyektől és a szesztől, biztosan különböztet a látszat és a valóság között. Nem tud belenyugodni abba, ami van, csak azért, mert "úgy van". A halálról ezt az őrjöngő kifakadást írja:
- Megvetlek, utállak, átkozlak téged és (János baráttal együtt) százhúszezer ördögnek adlak, hogy semmiféle bíróságon ne mentsenek fel, ne tűrjenek meg, hanem meneküljenek tőled, mint a legszörnyebb viperától, és süssenek pofádra szégyenbélyeget, közösítsenek ki, kígyót-békát kiáltsanak rád! Semmi módon se tudlak megemészteni téged, te ványadt, mélakóros Hiány, vagy inkább félelmetes és zavaró Valami! Azok az ellenmérgek, melyeket ellened rendel a félelem, éppoly fagyosak és sértőek, mint tennenmagad. Mert micsoda vigasztalás van abban, hogy "haló porunkban együtt fekszünk a királyokkal és császárokkal", mi, akik életünkben sohasem igen vágyakoztunk ilyen háló társak körébe? - vagy pedig kérlek alássan, hogy "ott fel fog tetszeni majd szebbik arcunk" -, hát igen, hogy én ezzel érjem be, amikor W-n Alice-nak síri rémmé kell válnia.
Viszont maga a belátás is volt, maga az elnézés, maga a megbocsátás. Gyöngédsége páratlan. Az őrültekről - megint hangsúlyozandó, hogy a XVIII. században - így vélekedett:
- Köntörfalazás nélkül bevallok neked egy igazságot, olvasó. Én szeretem a Bolondot, oly magától értetődőleg, mintha édes atyjafia volnék neki... Eddigelé sohase kötöttem tartós ismeretséget, vagy valódi barátságot olyanokkal, akiknek jellemében ne lett volna valami hibbanás. Áhítatosan tisztelem az értelem becsületes ferdeségét. Mennél kacagtatóbb baklövéseket követ el valaki társaságodban, annál inkább tanúságot tesz afelől, hogy nem akar téged elárulni vagy kijátszani... Megfigyelték, hogy "mennél bolondabb a szárnyas vagy a hal, a szalonka, a lile, a gadóc stb., annál finomabb a húsa", s általán kiket másokat tart a világ kötnivaló bolondoknak, mint azokat, akikre a világ nem is méltó?
Aztán milyen önismerő, milyen nemes, s amint másokhoz gyöngéd, amint mindenki hibája, vagy bűne iránt elnéző, milyen szigorú, milyen könyörtelen önmagával szemben. Szebben még alig siratták el a gyermekkort, mint ő. Hallgassák meg ezt a dallamot:
- Amennyiben valamicskét ismerem magam, senki, de senki, akinek a szelleme befelé néz - és az enyém fájdalmasan oda néz -, senki sem érezhet csekélyebb tiszteletet hajdani gyermek voltom mostani folytatása iránt. Tudom, hogy ez könnyelmű és hiú és bogaras, hogy hírhedt korhely, hogy csak a kicsapongásnak él, hogy nem szívesen látja a tanácsot - se nem fogad el, se nem ad -, s hogy a tetejében züllött is, hogy egy dadogó bohóc, vagy amit akarsz, csak mondd ki, ne kíméld őt, én mindent aláírok, még többet is annál, amit rá óhajtasz kenni: de a gyermekért, azért a "másik magamért", aki immár a háttérben van, síkra kell szállanom, áldanom kell ennek az ifjú embernek az emlékét, akihez - hittel hirdetem - oly kevés köze van ennek az ostoba, negyvenöt éves, kicserélt tökfilkónak, mintha más családból származnék, s nem is tulajdon szülőim gyermeke volna. Sírni tudok azon, milyen türelmesen állta ötesztendős korában a feketehimlőt s a még szörnyebb orvosságokat. Oda tudnám fektetni szegény lázas fejét a betegágya párnájára, a Krisztusé mellé, s ámulva figyelni, milyen finom mozdulattal csüngött fölötte az anyai gyöngédség, mely látatlanul virrasztotta álmát. Tudom, hogy te is visszariadtál a csalárdság színétől is. Jaj, istenem, be megváltoztál. Te ugyancsak megjártad. Tudom, milyen becsületes voltál, milyen bátor voltál - (vékonydongájú legényke, te) -, s milyen jámbor voltál, milyen élénk képzeletű, milyen reménnyel teljes voltál! Mi mindentől estem el én, ha az a gyermek, akire visszaemlékezem, csakugyan én magam voltam, s nem holmi csalókán hozzám hasonlító, de merőben más őrszellem, aki valaha irányította gyámoltalan lépteimet, s szabályozta halandó életem ütemét.
Végeredményben, azt hiszem, az emberiesség volt a hite. Ezért oly sokoldalú, sokrétű, sokszínű. Az emberiesség nem tűr korlátozó elvet. Rugalmas az, esetről esetre változó, mint az élet. Ha azt tartották felőle sokan - mint Carlyle is -, hogy bohóc volt, talán nem is nagyon tévedtek. De az irgalom bohóca volt.
KÁROLY ÉS MÁRIA
Charles elérte, hogy nénjét hivatalosan is elmebetegnek nyilvánítsák, s így Mary megmenekedett az akasztófától, majd elérte azt is, hogy szabadon bocsássák a hoxtoni elmegyógyintézetből, azzal a feltétellel, hogy ő kezességet vállal érte, s kötelezi magát, hogy az ő felügyelete alatt marad. Charles ekkor huszonegy éves volt. Charles a haláláig, ötvenkilenc esztendős koráig együtt lakott ezzel az elmebeteg leánnyal, hat hetet kivéve, ezt sem a saját hibájából, mert 1795-ben rajta is a családi terheltség örökletes jelei mutatkoztak, őt is beszállították az elmegyógyintézetbe. Charles ezt nem szégyellte, s így írta meg Coleridge-nek: "Azt a hat hetet, mely a múlt évet befejezte, s ezt az évet megkezdte, a te legalázatosabb szolgád egész kellemesen töltötte a hoxtoni őrültekházában. Most már eszemhez tértem, és nem harapok meg senkit. De őrült voltam!..."
Charles, miután kiszabadult, folytatta irodalmi munkásságát, tovább rótta azokat a remek mondatokat, melyek ma az angol iskolakönyvekben is ott szerepelnek, hogy belőle tanulja meg az ifjúság a szabatos gondolkozást, az értelem törvényét és a mosolygó derűt. Charles nem nősült meg soha, pedig szerette a szőke W-n Alice-t. Charles ápolta Maryt, elbeszélgetett vele hol az irodalomról, hol pedig a rögeszméjéről, s amikor komolyabb rohamja jött, akkor maga vezette be a mezőkön át a hoxtoni elmegyógyintézetbe, s ilyenkor - a szemtanúk szerint - "egymás kezét szorongatták, és mind a kettőjüknek arca patakzott a könnytől". Charles tudta, hogy ez a szeretet tönkreteszi életét, s megakadályozza érvényesülését. Mary is tudta ezt, s egy világos pillanatában ezt írta valamelyik levelében: "Az, hogy mi egymást ennyire szeretjük, gyötrelme volt eddigi életünknek. Most szilárdan eltökéltem, hogy lelkem minden erejével elleneszegülök ennek, s úgy érzem, hogy ezúttal talán sikerülni is fog." Charles és Mary azonban azután is úgy szerették egymást, ahogy addig, azután is együtt laktak, az "ő kettes egyedüllétükben", néha, mikor a beteg állapota engedte - szerda estéken - vidám írói társaságot is hívtak szerény otthonukba, s együtt írták meg Shakespeare-ről szóló pompás könyvüket is, Mary kaján megjegyzése szerint "egy asztalnál ülve, de nem egy párnán", ő tubákolt, az öccse pedig idegeskedett, hogy sohase készülnek el, de elkészültek, s nagy sikert arattak vele.
Charles nappal a hivatalban robotolt, este írogatott, éjjel pedig, amikor lefektette az elmebeteget, hosszú sétára indult Londonban, s akkor - mi tűrés-tagadás - be-betért a pálinkásbutikokba, egyik pipáját a másik után szívta el, hajnal felé pedig a cirmos ködben, az utcalámpák kancsal fényénél dűlöngött hazafelé "tökrészegen és agyondohányozva", amit szigorúbb honfitársai sokáig rossz néven is vettek tőle. Charles egyszer csikorgó télen, december közepén is így ődöngött ebben a sötét és komor városban, a London Roadon megbotlott, elesett, megsebezte az arcát, jelentéktelen sérülés volt, de nem törődött vele, sebe elgennyesedett, orbáncot kapott, rövidesen jobblétre is szenderült, s ezer szerencse, hogy Mary akkor véletlenül "olyan állapotban volt", hogy az egész dolog meglehetősen közönyösen hagyta. Charlest az edmondtoni temetőben hantolták el. Mary tizenhárom esztendővel még túlélte őt, s mikor nyolcvankét esztendős korában ő is elhunyt, ugyanabba a sírba temették, ahol Károly nyugodott, hogy a költő hamvai örökre egyesüljenek Máriának, a forrón szeretett nénének a hamvaival. Charles, mint megrögzött szófacsaró, sok badar tréfát csinált az ő vezetéknevére, mely "bárány"-t jelent, de az sohase jutott eszébe, hogy oly ártatlanul élt, mint egy bárány, akit az élet tüskéi tépnek össze, s úgy is halt meg, oly ártatlanul, mint egy vérző bárány. Charlest egyébként ma az angolok nem a vezetéknevén emlegetik, csak a keresztnevén, mint egy legközelebbi családtagot, s díszítő jelzőt is illesztenek eléje, melyet eddig csak Shakespeare-nek adományoztak: the gentle Charles. A kedves, a finom, a nemes, az előkelő, a szerény, az engedékeny, az udvarias, a művelt, a gyöngéd, az édes, a nyájas Károly.
A BESZÉLŐ ÉS A HALLGATÓ
Sokat beszélt életében, de sokat hallgatott is. Néha igazat mondott, de néha nem mondott igazat.
Nem mondott igazat akkor sem, amikor Coleridge-nek azt vallotta, hogy neki "egyéb dolga van, mint érezni". Csak ez volt a dolga. Ezt is művelte. Folyton érzett.
Arról, ami benne lakozott, ritkán szólt. Például soha életében nem említette - se szóban, se írásban -, hogy milyen áldozatot vállalt a nénjéért, s milyen szilárdul, hősiesen állta fogadalmát. Azzal se dicsekedett, hogy mit szenvedett - mit szenvedhetett - a reménytelenség hosszú harminchét esztendeje alatt, melyet egy imádott elmebeteg mellett töltött. Mindezt szigorúan magánügynek tekintette.
Nénjéről egyébként csak egy kedélyes rajzot írt, ott is Bridget Elia néven szerepeltette, s azt hangsúlyozta, hogy milyen meghitt és kedves lakótárs, milyen szeretetreméltó és kellemes házvezetőnő. Költeményt egyetlenegyszer intézett hozzá, egy rövid verset, akkor is a hoxtoni elmegyógyintézet betegje volt, ami kétségtelenül mentő vagy enyhítő körülmény ilyen pillanatnyi ellágyulásra. Nem jelentékeny ez a vers, de van benne valami megindító, így szól:
NÉNÉMNEK
Ha düh fakad öcsédnek durva nyelvén,
Durcás panasz, lobogva hirtelen,
Nem én voltam oka, de beteg elmém,
Mely elfelhőzte a szép Értelem
Kristály vizét: a hiba nem enyém,
Mégis tegye jóvá e költemény -
Versem, melyet te szép szókkal becéztél
És részrehajlón, nem gáncsolva néztél,
Neked, aki szerettél mindig engem
S mindig figyelsz, mikor zokogva zengem
Borús dalom, szerelmes áriám,
És sírsz velem, törleszteni, amit adtál,
Roppant jóságodat, hogy itt maradtál,
Néném te és barátnőm, Máriám.
EGY FECSKE
Már neves író volt, a pályája delelőjén, amikor valaki azzal a kéréssel fordult hozzá, mondaná el a mindig kíváncsi olvasóközönségnek, milyen érdekes vagy izgalmas eseményeket élt át. Ő csak ennyit válaszolt:
- Nem emlékszem, hogy valami nevezetes dolog történt volna életemben. Ha csak az nem, hogy egyszer röptében fogtam meg egy fecskét.
Ilyen ember volt.