Beszélgetés Lomb Katóval (1992. május 27.)
… Meghatározom, mi a játék: igazából mindaz, ami nem muszáj. Abban a percben, hogy vannak halászok meg vannak vadászok, akik hobbiból, élvezetből csinálják, de például mondjuk egy halász, éhezve, amikor kötelessége produkálni minden hónapban x tonna zsákmányt, halat, az biztos, hogy nem egy élvezet, hanem munka: összeszorított foggal csinálja, nincs öröme benne, úgyhogy… Mikor a kisfiam úgy jött mindig haza az iskolából, hogy maga előtt egy üres bádogdobozt rugdosott az utcán egész hazáig, mikor azt mondtam: – Kisfiam, ha még egyszer előfordul, hogy nem úgy jössz haza, hogy bádogdobozt rugdalj, akkor nem kapsz többet ebédet. – Így tudtam leszoktatni róla, hogy kötelezővé tettem, tehát megutálta, és soha többet nem [?] (…). (Megjegyzés: az első bekezdés a mellékelt felvételből kimaradt.)
A játéknak megvan az a jellegzetessége, hogy nem muszáj; ha muszáj, akkor már nem játék. A másik az, hogy legyen benne olyan valami, ami tőlem függ, tehát a saját akaratomtól, becsületességemtől, szorgalmamtól; és egy olyan, ami nem tőlem függ, amiben meg kell alkudni – ebből a szempontból semmiben sem különbözik mondjuk a kártyajátéktól. Mert ugye ha leosztanának – nem tudom én: sem bridzselni, sem römizni nem nagyon tudok –, de úgy gondolom, hogy ha csupa Jolly Jokerből állna mind a tíz lapom (…). Tehát játékszerűen kell tanulni a nyelveket, méghozzá úgy, hogy érdekeljenek bennünket.
A nyelvtan… A nyelvkönyvek sajnos borzasztó érdektelenek: engem még soha nem tudott érdekelni, hogy Mr Smith ül az asztalnál, és újságot olvas, és Mrs Smith megteríti az asztalt, egyikhez sincsen semmi közöm, egyik fülemen / szememen be, a másikon ki, szóval soha nem tudtam összemelegedni a tankönyvekkel.
Elmondanám, hogy én hogyan kezdek a nyelvtanuláshoz – az szemléletesebb lesz, mint hogyha az elméleti vonatkozásokat tárom föl –, én rögtön veszek egy könyvet, és elkezdem olvasni. Borzasztó keveset szoktam belőle érteni; emlékszem, hogy például mikor a svédbe belefogtam – ami egyébként nincs a tizenhat nyelvem között, úgyhogy csak példának mondom el –, akkor elolvastam egy könyvet, amiből csak annyit vettem ki, hogy egy fiúról van benne szó meg egy lányról, és valamelyik szereti a másikat, de azt már nem tudtam kivenni, hogy a fiú szereti-e a lányt vagy a lány szereti-e a fiút, ehhez már nem volt elég a tudásom. Akkor elővettem a második svéd regényt – hangsúlyozom, hogy regényt, és nem tankönyvet –, ahol már a felét megértettem, a harmadikat már egészen, a negyediket már lefordítottam magyarra, elvittem a kiadóhoz, hogy adják ki: persze kiderült, hogy már régen lefordították, már régen kiadták, már régen el is fogyott, de nem baj, ez nagyon jó (…).
De az én módszerem azért vált be jobban a lányoknál, mint a fiúknál, mert a fiúk – hogy úgy mondjam – kevésbé tudnak felületesek lenni; pedig ehhez bizony felületesnek kell lenni, hogy ne akadjon föl az ember, hogy mi lehet ez az ige. Nem tudom, na bumm, nem nézem meg a szótárban; megmondom őszintén: a szótárban minden szót kikeresni olyan halálosan unalmas, hogy az ember hamar belefárad, odacsapja, és azt mondja: látni se akarom. Egy szót elolvasok, nem tudok, föllapozom a szótárt, rögtön elfelejtem, veszem a következőt, megint nem értem…
Miért felejtem el? Ez is egy érdekes dolog. Azért, mert köztem és a szótár között emberi kapcsolat nincsen. Van egy szó, amelyet én nagyon sokat szoktam emlegetni, az, hogy a nyelvek tanulásához érdeklődés kell. Tudom, hogy itt nagyon kevesen vannak latinisták, de talán tudjátok, hogy az interesse – nem tudom, tudja-e valaki, hogy azt hogyan lehet fölbontani. (…) Igen, tehát inter – közte és esse – lenni. Az interesse azt jelenti, hogy közte lenni; hogy én is ott vagyok. A könyv és a szótár között én nem vagyok benne, mert nem én törtem a fejem rajta, hanem a szótár fájdalom nélkül és tartalom, fáradság nélkül megsúgta, ezért rögtön el is felejtem. De hogyha én nézem azt a szöveget, és azt mondom: mi lehet ez a szó; és hogyha rájövök, hogy az a szó, amit az előbb egy perccel még nem értettem, de ha az egésznek a mondatbeli részéből, az egész mondat fölépítéséből kiderül, azt én találtam, és akkor én már benne vagyok, akkor a saját vállamat veregetem meg, hogy milyen okos vagyok, és ez az önbizalom, amit így megnyertem, egy életre belém veri azt a kifejezést. Így kerülök én bele, így vagyok interesse, amit – tudjuk, hogy – magyarul érdeklődésnek szoktunk fordítani. Borzasztó érdekes az is – nagyon büszke vagyok az anyanyelvemre, hogy az egyetlen nyelv, amiben ezt a szót (interesse) kétféleképpen lehet lefordítani, úgy is, hogy érdeklődés, és úgy is, hogy érdek. A nyelvtanulás mellett mind a kettő nagyon szól.
Valljuk be, ma, az a nemzedék, akivel én itt most szemben ülök – mondjuk, hogy itt van két-három év, nem tudom mennyi különbség, talán még (…), de mindannyiuk közös jellemzője, hogy nagyon fiatalok, tehát mikor kilépnek az életbe, akkor – én merem állítani, hogy – nyelvtudás nélkül nem fognak megélni. Senki. Akármilyen pályán vannak: lesz, aki ügyvédnek megy, lesz, aki igazgatónak, lesz, aki sofőrnek, lesz, aki eladónak, lesz, aki tolmácsnak; egész egyszerűen olyan világ következik, ahol a mi nem világnyelv magyarunkkal nem lehet továbbjutni. A nyelvet meg kell tanulni, és a nyelvtanulás előfeltétele az, hogy érdekesen, játékszerűen tudjam a nyelvvel való foglalkozást megszervezni. Ez egy kicsit hosszadalmasabb. Ez egy kicsit hosszadalmasabb, mint hogy én befizetek egy tanfolyamra, ahol mondjuk azt állítják, hogy három év alatt, heti – nem is tudom mennyit adnak, azt hiszem – hét óra alatt eljutok a középfokú vizsgáig. Ez talán rövidebb annál, csak sokkal drágább és sokkal unalmasabb, mint amit én csinálok: nekifekszem, nekiveselkedem annak a szövegnek; nyúzom, addig nyúzom, amíg én magam ki nem hámozom, méghozzá nemcsak a szavak értelmét, hanem az egész fölépítését a nyelvnek.
Leegyszerűsítve úgy mondhatnám, hogy egy nyelv, akármelyik nyelvről van szó, három részből áll: föl kell ismerni, meg kell tanulni a szavakat, föl kell ismerni, azonosítani a nyelvtani szabályokat, és van a harmadik faktor, ami az, hogy – nekem, őszintén szólva, ez a legnehezebb – megérteni, amikor hozzám szólnak. Én sokkal hamarabb tudok beszélni, például, mint ahogy megérteni, mert a beszélést önmagammal tudom gyakorolni, a hozzám szólásnál vannak nehézségek.
Nem tudom, hogy valakinek kezébe került-e az a könyvem, amit, azt hiszem, húsz évvel ezelőtt írtam, és amiben részletesen leírtam, hogy hogyan lettem tolmács, de engedjék meg, hogy elmondjam, mert az nagyon jellegzetes. Ha valaki már ismerte a sztorimat, akkor attól elnézést kérek. Szóval kilencszáznegyvenöt február másodikán mentem a budapesti utcán, pontosan a Petőfi Sándor utcán. Nem tetszik elképzelni azt a képet, ami akkor tárult az ember elé, nem tudta, hogy hullára lépjen, vagy romok közé kerüljön, szóval valami borzalmasan nézett ki az egész város, és akkor láttam egy villanyfényt kiszivárogni egy épületből. Ezt se tetszenek tudni elképzelni, hogy az mit jelentett, hogy valahol égett egy villany. Azért mint egy szédült moly, a fény felé, úgy vakon, mentem be abba az épületbe, aminek az egyik ajtaja magasan [?] ki volt világítva, de kiderült az épületről, hogy az a városháza, aztán bekopogtam egy ajtón, és kinyitotta az ajtót egy úr, akiről kiderült, hogy az a polgármester, és mondtam: – Jó napot kívánok, tudok oroszul –, azt mondja: – Ne beszéljen annyit, föl van véve tolmácsnak. – Így indult el a tolmácskarrierem.
A baj az volt, hogy én elhadartam a magam mondanivalóit – jól-rosszul, inkább több hibával, mint hiba nélkül, ott nem volt semmi hiba –, de ha feleltek, akkor már bajban voltam, mert (…) tanulásnak én a (…) elsajátítottam az oroszt idáig, addig a pontig, hiszen akkor már az ostrom ideje volt. Ha feleltek, akkor el voltam veszve, és akkor mindig azt hitték, hogy nagyothallok, és úgy is hívtak, hogy a süket tolmács. – Hívd ide azt a süket tolmácsot! – mondták a fülem hallatára (…). Semmi baj nem volt a fülemmel, de ennek a módszernek sajnos megvan az a nehézsége, hogy nem szokja meg az ember füle, hogy a hangokat azonosítani tudja, és a hozzá szóló beszédnek a részleteit megértse. Nem áll ez a mai időkre – ugye hát ez hány évvel ezelőtt volt: idestova ötven éve – ötven éve, amikor még ugye a gramofon se volt olyan általános, és a rádió is többet recsegett, mint hogy hangot adott; most ez a generáció abban az óriási előnyben tudja a nyelvet elsajátítani, hogy hallja a dolgokat, tehát kicsiszolódik az értőképessége, megtanulja a szövegértést mindenképpen.
Azt szoktam mondani, hogy dacára annak, hogy nekem három autóm van, maximum autóbuszon, villamoson vagy legjobb esetben metrón szeretek járni, mert az a három autó, ami nekem van, egyik se olyan, amibe be lehet ülni. Tudják talán, hogy az auto szó mit jelent: önmaga, önmagának, önmagáról. Az én három autóm: autolexia, vagyis az önmagamnak való olvasás, az autográfia, vagyis az önmagamnak való írás, és az autológia, vagyis az önmagammal való beszélés. Én ezzel a három „autóval” közlekedem a nyelvek világában; rögtön elkezdek saját magamnak olvasni, őrült kihagyásokkal: néha egy teljes oldalról fogalmam sincs, hogy mi az. Nem baj; továbbsiklom; férfiaknak is ezt kellene megtanulni, fölületesebben kezelni.
Körülbelül a tizenhetedik kötetemnél tartok, egész nyugodtan le merem írni a legbelsőbb gondolataimat is, mert úgysincs a világon senki, aki átrágja magát ezen a tizenhat nyelven, amin én ezeket vezetem, meg nem is érdekes, mert a legprimitívebb és legjobban magamra vonatkozó dolgokat írom le, tehát senki másra; ennek ellenére, minden újabb kötet élére odaírom, hogy ezek a naplók saját, egyéni följegyzéseimet tartalmazzák, mások számára teljesen érdektelenek, és aki halálom után megtalálja, azt megkérem, hogy olvasatlanul, azonnal égesse el. De hát ez a veszély nincs, hogy megismerkedjenek a tartalmával, mert, mondom, minden oldalon más nyelv van (senkinek sem volna érdekes átrágnia magát [?]), és mindig az a nyelv van, amire a legközelebbi konferenciára föl kell készülnöm. Tehát így jövök bele, így újítom föl, frissítem föl ezeket a megszerzett ismereteimet. Rögtön elkezdtem, például amikor – a kollégáknak, akik előbb itt voltak, már meséltem, hogy most egy tizenhetedik nyelvbe fogtam bele, körülbelül, ha lehet ilyet mondani (…), és én rögtön elkezdtem a följegyzéseimet: ez és ez a mai kis összejövetel, kedves fiatalok meghívtak ebbe a klubba, erről volt szó, stb. Előfordul, hogy másnap én magam sem tudom elolvasni, őszintén szólva, mert kicsit már a következő nap jobban leszek….
Hadd mondjam el még a könyvekről, hogy azt a könyvet, amit én rögtön elkezdek fordítani, két szempontból válogatom meg: egyrészt, hogy érdekeljen: segítsen tovább a kezdeti nehézségeken az, hogy kíváncsi vagyok. Mindenkit más érdekel; én, őszintén szólva, a szerelmi regényeket szeretem; van, aki a krimit szereti; van, akit a műszaki leírások érdekelnek; szóval eszerint lehet kiválasztani a könyvet; egyetlenegy követelmény van ezzel az olvasandó, olvasásra kiválasztott könyvvel, hogy a sajátom legyen. Tudniillik teljesen telefirkálom. Annyira telefirkálom, hogy azt persze egy kölcsönkönyvtári könyvvel nem szabad megcsinálni. Mit írok ki: csak azt, amit megértettem. Azt fölírom, oldalszámmal följegyzem, és akkor föléje fölírom, hogy ez azt jelenti magyarul, hogy – mit tudom én – „meghallgatni”, és mikor legközelebb átszaladok a könyvön, akkor saját magamat ellenőrzöm, hogy emlékszem-e még annak a szónak az értelmére, amit magamnak kijegyeztem. Szóval semmi esetre se legyen ez egy könyvtári könyv, mert abba nem illik belefirkálni; legyen olyan könyv, amire kíváncsi vagyok, hogy a végén igent mond-e a lány vagy nem, vagy megtalálják-e a gyilkost vagy nem találják meg; szóval mindegy az, hogy milyen könyv, legyen aránylag könnyű.
Nagyon sajnálom, hogy nem tudtuk bevezetni azt a módszert, hogy a nehezebb, fontosabb szavak azért alul meglegyenek valamilyen fordításban. Ezt nem értem, hogy ilyen könyvek miért nem készülnek, vagy nem tudom, talán látott már valaki ilyen könyvet, hogy mondjuk az a tíz nehezebb szó, ami nagyobb fejtörést okoz, ott legyen aláírva, hogy écrire, az azt jelenti, hogy írni stb., hogy ezáltal megkönnyítsék… – magyar kiadású francia könyv… – Igen, valami olyan nyelven, mondjuk, aki angolul akar tanulni, de franciául tud, akkor… – Vannak kétnyelvű könyvek! – Az azért nem jó annyira, mert akkor az ember megint nem a fejét töri. Tudja, akkor megnézi az egyik nyelvet, másik nyelvet [?], és már az a kíváncsiság, hogy ki a gyilkos, azokban már megszűnik, mert végigfut rajta magyarul, és akkor már tudja belőle. De ha van egy kis szószedet lent, ami kevésbé unalmassá teszi, azt nagyon szeretném; nem a kétnyelvűt, mert ott megvan a veszély, mondom, hogy a jobban tudott nyelven végigolvassa; csak ilyen kis apró segítségeket, a legfontosabb szavakat. Elég fölületesség van bennem ahhoz, hogy azt mondom: na bumm, nem értettem, és továbbmegyek. De ez, pláne, azt mondom, hogy a fiúkban kevésbé szokott meglenni…
Mikor eljutok odáig, hogy önmagamnak elolvastam egy csomó könyvet, amikor eljutok odáig, hogy teleírtam a naplómat az éppen aktuális, másnapi konferenciának a nyelvén, nem ez után, hanem ezzel egész párhuzamosan elkezdek beszélni – önmagammal. Ez miért fontos? Azért, mert mégis a nyelv fontos célja az, az előbb már említettem, hogy itt állok én, ott áll velem szemben valaki, aki az én anyanyelvemet nem érti, én meg tudjam építeni azt a hidat, ami tőlem hozzá vezet, egy olyan nyelven, amit ő megért. Tehát az értés egy borzasztó fontos dolog; ezt úgy is meg lehet oldani, hogy az ember – ad 1. – elmegy a tanárhoz, egyénileg vagy egy tanfolyamon, aminek megvan az a hátránya, hogy az ember tele van gátlással: hülyeséget mondok, rosszul mondom, kinevetnek, nem értenek stb.
Én azt szoktam mondani, hogy a nyelvkészséget egy tört alakjában lehet kifejezni, aminek van egy számlálója és van egy nevezője. A számlálóban ott van a motiváció: mennyire fontos nekem, hogy én ezt a nyelvet megtanuljam? Mennyire érdekel, mennyire célom, mit jelent ez nekem anyagilag, utazásilag vagy mit tudom én, milyen szempontból? Én meg vagyok győződve például, ha valaki azt mondaná, hogy tanuljak meg urduul, képtelen volnék megtanulni urduul, mert semmi motivációm, semmi nem késztet arra, hogy én urduul… Plusz még a számlálóba esetleg hozzátehetném, hogy a ráfordított idő. Hogy mégis nem mondtam ezt ki rögtön az elején, ez azért van, mert ha igazi a motiváció, akkor lehet rá időt találni. Szóval majdnem fölöslegesnek értem azt, pedig mindenki azt mondja, hogy attól függ egy nyelvtudás, hogy az ember mennyi időt fordít bele. Én azért érzem fölöslegesnek a számlálónak a második részét, mert ha van igazi motiváció, én senkitől sem hiszem el, hogy ne tudja kiszorítani azt a heti tizenkét-tizennégy órát, amivel kezdtem az előadást. Nem hiszem el. Akár kisbabája van, akár olyan foglalkozása van, akár diák, vagy bármi. Igenis azt a heti tizenkét-tizennégy órát be kell és be lehet fektetni. Szóval a számlálót vagy úgy fejezem ki, hogy motiváció, vagy az, hogy motiváció plusz idő. Mi van a nevezőben, ami csökkenti a törtnek az értékét: a gátlás. A gátlás, ami összeszorítja az ajkaimat, ami visszatart attól, hogy megszólaljak; ezt általában valakinek a közelsége, a valakivel való kapcsolat teszi nehézzé; ugye nem akarom blamálni magam, nem akarom, hogy a tanfolyamtársaim nevessenek rajtam, szóval föllép az emberben egy gátlás, amelyet csak akkor lehet kiküszöbölni, hogyha egyedül társalgok. Ha magammal beszélek, akkor nincs az, hogy jaj, istenem, már megint egy marhaságot mondtam, inkább befogom a számat, mert akkor legalább nem csinálok hibát.
Állandóan kotyogok magammal, de olyan érdekesen, hogy nem is tudatosul bennem. Egyszer csak azt mondom, hogy: de hát jó, jó, ez egy érdekes dolog, amit te itt most magadnak elmondtál, de miért mondtad el ezt spanyolul, mi jutott eszedbe? Akkor eszembe jut, hogy azért, mert egy spanyol népdalt énekelt a rádió, ami nem is tudatosodott bennem, de tudat alatt az agyam átállt a spanyolra, és a mondanivalóimat magamnak spanyolul magyaráztam el; szóval ezt nagyon ki lehet az embernek önmagában fejlesztenie, a tanult, az éppen aktuális nyelven való önmagában való beszélgetést, amelyet én autológiának neveztem el, ugye logosz – beszéd, auto: azt tudjuk, hogy önmagában; ez annyira kifejlődik az emberben, hogy az már direkt komikus. Egy élményem van, amit én magam is nagyon kinevettem; én Budán lakom, és az utam a Moszkva térre vezetett, mentem az Alkotás utcán, és valaki – nem jutott el, mondom, a tudatomig – azt mondta a beszélgetőpartnerének, hogy „képzeld, jövőre jön Leipzigből hozzánk egy kislány”. Nem jutott el a tudatomig, nem értettem meg semmit, de abban a percben az én agyam kerekei átálltak a németre, én magamban a saját gondolataimat németre lefordítottam, eljutottam a Moszkva térig, tán tetszenek tudni, hogy ott van a 22-es végállomása, üres volt, leültem, és egy darabig állt ott a kocsi, aztán mögöttem fölszállt egy férfi meg egy nő, és elkezdtek magyarul beszélni; én egy széles vigyorral hátrafordultam, és azt mondtam: – Jaj, de érdekes, szintén magyaroknak tetszik lenni? – (…) Akkor még elég kevés volt a turizmus, a lánytól akartam kérdezni, hogy disszidáltak vagy turisták? És akkor olyan meglepett, elképedt arckifejezéssel (…). Láttam, hogy itt baj van, gyorsan leszálltam; gondoltam, ezek után a Lipótmezőre akarnak majd vinni, és jobb, ha én nem vagyok már jelen…
Én azt hiszem, hogy ki is merítettem azokat a perceket, amelyeket nekem szántak, úgyhogy azt indítványoznám, hogy tegyenek föl olyan kérdéseket, amivel jobban megvilágítják azokat a pontokat, amelyek nem voltak elég világosak az énáltalam elmondottakban. Tudom, hogy ez egy elég újszerű metódus, én anyagi és szellemi és minőségi okokból azt mondom, hogy egy nyelvben elmélyedni [?] és úgy tanulni azt, hogy az ne egy kötelesség, egy összeszorított foggal küzdött, teljesítendő feladat legyen, hanem hogy örömmel és szépséggel világítsa meg az életünket, amit én magamról igazán elmondhatok, ahhoz ez a metódus igen alkalmas.
Befejezésül még egy sztorit hadd mondjak el, ami ezzel kapcsolatban jutott most éppen eszembe: ennek a színhelye Japán volt, ahol elhatároztuk, hogy rendezünk egy bemutatót a magyar mezőgazdasági termékekből és ipari gyártmányokról, hogy megismerkedjenek a japánok vele, és erre a célra kibéreltük a legnagyobb tokiói szállodának egyik termét, üvegvitrinekbe a búzát meg a bort meg elektromos gépeket, szóval ilyen gyártmányokat, termékeket mind fölsorakoztattunk, de úgy éreztük, hogy ez még nem egészen magyar, ez túl internacionális, nincs kifejezve a mi nemzeti jellegünk, hát mi fejezi ki legjobban a nemzeti jellegünket: a cigány, ugye, a magyar cigányzene, Budapestről sok embernek az jut eszébe. – „Oh, Zigeunermusik! – Oh, Gipsy music” (…) – a cigányzene tényleg egy magyar specialitásnak hatott. Nem is voltunk restek, fölhívtuk a Művelődésügyi Minisztériumot, és előadtuk ezt a kérésünket, hogy szervezzék meg, és irányítsanak ide, Tokióba egy zenésztársaságot; az én föladatom az volt, hogy behozzam őket ennek az ünnepélyes kiállításnak a megnyitójára.
Én nem tudom, van-e valaki, aki tudja, hogy hogyan lehet eljutni Budapestről Tokióba, de ha nincs, akkor elmondom: az ember először elröpül Moszkváig, aztán Moszkvából elröpül Habarovszkba, akkor Habarovszk fölött valamilyen okból nem lehet, vagy legalábbis akkor nem lehetett átrepülni, fogalmam se volt soha, hogy miért, de valamilyen okból le kellett szállni a repülőgépről, és egy éjszakát vonatozni, akkor elér az ember a Csendes-óceán partjára – nem tudják, nem tudjuk, nem is kellett megkérdezni [?] –, tény az, hogy aztán eljutottunk a Csendes-óceán parti kikötőbe, és ott következik egy három és fél napos hajóút. Ez egy borzalmas hajóút, sokszor megtettem, nem volt sok örömöm belőle, volt úgy, hogy ki is álltam a hajó orrába, és azt mondtam, hogy „te nevezed magad Csendes-óceánnak; na mondhatom, megvan rólad a véleményem”: még azt is teljesen kifacsarja, aki történetesen tök józanon száll a hajóra, derék utastársainkról [?] nem lehetett éppen elmondani, de ne legyünk elfogultak; tény az, hogy én elmentem – Tokiónak nincs kikötője, hanem – Nahodka (…), és odáig teherautó; megérkezett a hajó, kiszedtem a vendégeinket, a friss levegőn persze ott rögtön elaludtak, a teherautó (…). Próbáltam nekik megmagyarázni, hogy tudjátok, mi most nem Magyarországon vagyunk, hanem Japánban, és itt nem magyarul beszélnek, hanem más nyelven [?], nagyon figyeltek rám, elaludtak (…).
Egyszer csak körülbelül fele úton voltunk Tokió felé, mikor felriadt a (…), és azt mondta: Te jó isten, a cimbalmot ottfelejtettük a hajón! Erre megfordítottuk a teherautót, visszarohantunk a kikötőbe, hála isten, a hajó ugyan már beállt a dokkba, de még be lehetett jutniuk a belsejébe, kihoztuk a cimbalmot, megint fölraktuk [?] (…), én már imádkoztam, mert, azt hiszem, valami tíz perc választott el az ünnepélyes megnyitótól, most már, jaj, semmi ne történjen, épp elég volt számomra a történésekből, de akkor kezdődött a legnagyobb baj. Mi volt a legnagyobb baj: az, hogy erre a császár is kijelölte a maga képviselőjét, akiről kiderült, hogy az unokahúga, tehát a császári család tagja, ami azért volt baj, mert ugye Japán egy erősen feudális ország, és ott nem szabad közönséges embereknek, szóval átlagembernek közelebb lépnie a császári család egyetlen tagjához sem, mint öt lépés. Hogyha nem tartja be ezt a távolságot, akkor az tiszteletlenség, és megbüntetik.
Nekünk az volt az eredeti elképzelésünk, hogy a hoteltulajdonos fogja ott végigkísérni a vitrinek között, és megmagyarázni, hogy mi micsoda: ez elesett, mert japán ember volt, tehát neki ezt nem volt szabad megcsinálni, erre ijedtünkben megkértük a követünket, az ottani nagykövetet, aki egy nagyon belevaló, ügyes diplomata, de hát egy ilyen váratlan szituáció elé állítva, hogy ő rögtönözzön egy üdvözlő beszédet… Ő elég dadogva és motyogva angolul elmondta, én nem kevésbé dadogva és motyogva lefordítottam japánra.
És akkor megindult a menet, elöl ment a császár unokahúga, aki történetesen egy gyönyörű fiatal nő volt, fekete selyemhaja volt arany tiarával, háta mögött úszó, sárga selyemruhában, és nagyon méltóságteljesen vonult előre – nem tudom, tetszettek-e már látni keleti embert, azok valahogy úgy suhannak, azokon nem lehet látni, hogy lépnek –, tehát ez a fiatal nő, aki úgy suhant, mi lényegesen tramplibban és kevésbé suhanva vonultunk utánuk, végig a termeken, és nekem eszembe jutott, hogy az első terem, amin keresztül kellett hatolni, azok a cigányok voltak. Kivert a veríték, ha arra gondoltam, milyen állapotban voltak fél órával ezelőtt a teherautón, imádkoztam az összes thai, buddhista, taoista és egyéb istenekhez, hogy valahogy éljük túl ezt a szituációt; kérem, ezek az emberek, ezek a cigányok olyan gyönyörűen, olyan kristálytisztán, olyan harmonikusan, olyan csodálatosan szépen játszottak, hogy nekem nemcsak azért futott könny a szemembe, mert éppen azt játszották, hogy „Kondorosi csárda mellett – ez a korosztály ezt nem ismeri, ez egy nagyon szép népdal, – (…) hogy a ménes ott delelget, tudja a jó Mindenható, mi is azon sírnivaló, hogy egy…” Akkor már egy hónapja távol voltam Magyarországról, tele voltam honvággyal, borzasztó meghatottan és hálával az Úristennek, hogy ezt a szituációt így megúsztuk, már odaértünk a szemközti ajtóhoz, ahonnan be kellett volna vonulni a kiállításra, és csak rémülten hallom, hogy a prímás rám: Cs-cs-cs! – Mit akar ez? – Azt mondja: – Ki a csaj? – Ez a japán császárnak az unokahúga!! – Kérdezze már meg tőle, hogy mi a kedvenc nótája! Olyan belevaló menyecskének látszik!…
Ezt a sztorit csak azért mondtam el, hogy megmutassam, hogy mit jelent a tudás. Hogy valakiknek, akik – mondom – még azt se tudták megérteni, hogy most hol vagyunk, és hogy más nyelvet kell beszélni, de abban a percben, ahogy kezükbe kapták a hangszereiket, az a fantasztikus musicalitas, ami nem tudom, hogy honnan van bennük, de egészen megdöbbentő; őket nem érdekelte senki, semmi, ők a saját képességüknek a tükrében olyat nyújtottak, hogy annak az élményét soha az életben nem fogom elfelejteni. Ennyit akartam mondani erről a dologról, hogy a tudás, az önmagában való biztosság, az ismeret, az önmagától való tájékozódni tudás milyen szerepet játszik az ember életében, és mennyire érdemes ebbe időt, energiát és türelmet befektetni. Köszönöm a szíves figyelmüket.
– Köszönjük szépen. Aki akar kérdést feltenni, az megteheti bátran.
– Én szeretnék is kérdezni; azt szokták mondani, hogy ha valaki nyelvet tanul, akkor kezdjen latinnal, és akkor utána a többi könnyű; de hát pont a latin?! Nem tudom, hogy tényleg azzal legcélszerűbb kezdeni, most, amikor olyan nagy a kihívás, hogy az üzleti élet beindul, stb. Én azt szoktam javasolni, hogy az angolt, mert azt könnyű elkezdeni tanulni, és ad egy alapot; és ha valaki már tud angolul, akkor milyen második nyelvet érdemes; vagy van-e valami, hogy ha jobb nyelvérzéke van, hogyan építse föl, hogyha esetleg három nyelvig el akar merészkedni?
– Mind a két kérdés – ez tulajdonképpen két kérdés – nagyon aktuális és nagyon érdekes. Általában az ilyen író-olvasó találkozókon körülbelül a nyolcadik kérdés az szokott lenni: „és mégis mi a véleménye a Tanárnőnek a latinról?” Mindig azt mondom: eddig jóban voltunk, most össze fogunk veszni. Nagyon nagy ellensége vagyok a latinnak. Megint arra a hasonlatra hivatkozom, hogy a nyelv egy kommunikációs híd. Latinul nem tudunk senkivel kommunikálni. Nem találom semmi értelmét a latin auktoroknak; kérem szépen, díszlatinista voltam véletlenül; kínomba kerül elolvasni egy Horatiust: megbirkózom egy Ovidiusszal, egy Titus Liviusszal, nem birkózom már meg egy Horatiusszal sem. Tehát semmi értelme nincsen, sem magamat nem gazdagítom, sem a nyelvtudásomnak nem adok egy alapot.
Igaz, hogy az angol is már egy leszármazott nyelv, de valamiért, én nem tudom pontosan, hogy miért, de annyira uralja a világot. Talán részben azért, mert valóban könnyebb a többinél az én meggyőződésem szerint. Vagy a nagyhatalmi pozíciójuk miatt, vagy a széles üzleti hálózatuk miatt… De tény az, hogy ha egy olyan helyen vagyok történetesen, ahol… Mit tudom én, ötvenöt országban jártam, és bizony volt olyan köztük – Thaiföld meg Szingapúr meg mit tudom én, micsoda – ahol nem értettem a helyi nyelvet, de az olyan természetes, hogy angolul szólaltam meg. Tehát abszolút azt tanácsolom, hogy angolul kezdje az ember; egyrészt, mert nagyon sok szót vett át az úgynevezett neolatin nyelvekből, tehát nagyon megkönnyíti mondjuk a franciatudást – sőt a némettudást is –, és másrészt, mert nem ütközik annak a nyelvnek az elsajátításába, amit másodiknak tanácsolnék, és ami egészen egyértelműen a német. Sajnos. Azért mondom, hogy sajnos, mert nagyon nehéz a nyelv. Szemben az angollal, amelynek tulajdonképpen nagyon primitív grammatikája van. Én ezeket amorf vagy alaktalan nyelveknek szoktam nevezni, mert egymás mellé teszem a szavakat az angolban, és kijön valami értelem belőle, például „I – want – to – go – home – but – I – have – no – time – to – go.” [?] Szóval ez tulajdonképpen „nem nyelv” (…), nem szép, csak nagyon praktikus.
Tessék ugyanezt áttenni németbe, ahol gondolkodnom kell, hogy hogyan egyeztessem a jelzőt a jelzett szóval; gondolkodnom kell, hogy mit csináljak akkor, ha a névelő és a főnév között még ott van egy jelző is, tehát milliószor át kell az agyamon csúsztatni ugyanazt a kimondandó dolgot – errefelé nagyon jó út az angol, mert ezt az első lépcsőt nem ismeri, a szavak egyeztetését nem ismeri, tehát sokkal hamarabb jut el az ember… Nem tudom, kinek van itt praxisa mind a két nyelv elsajátításában: van-e olyan, aki angolul és németül is tud? – Igen… – Nem volt az az érzése, hogy sokkal több energiát kell a németbe befektetnie, ahhoz hogy az ember precízen beszélje? Mert el lehet mondani, hogy „Ich haben kein Brot, bitte Geschäft” – ezzel mi nem elégedhetünk meg. Abban a percben, hogy elkezdek ragozni, akkor bizony egy olyan nyelvtani háttérrel kell rendelkeznem, amiből az angol sokkal kisebbel rendelkezik. Mert – nem tudom, hogy miért szidom a Rigó utcát, talán azért, mert haragszom rá; ne tessék visszamondani nekik –, mert csiszolnak direkt nyelvtani szabályokat, amelyeket esküszöm, hogy az angol nem ismer és nem használ – hogy mikor have had és mikor had had, és mikor van folyamatos forma… –; nem ezek a fontosak: a nyelvtani szabályok, amire tényleg támaszkodnak, az angolban rendkívül egyszerűek.
'Mikor az ember eljut odáig, hogy megértesse magát és megértsen, én akkor azért mondanám a németet, mert egyértelműen [?] (…) közös őse (…), és mert egy nagyon nagy hasznossági lökést, impulzust tud adni az, hogy ha kimegyünk Ausztriába, és most már az egy Németországhoz közelebb tudunk kerülni, minthogy nagyon sok a germán elem, hiszen az angol is tulajdonképpen egy germán nyelv, tehát azért egy nagy lépcsőt teszünk meg a némettudás felé; és egész logikusnak érzem azt, hogy ez legyen – ugye anyatejjel vesszük magunkhoz az anyanyelvünket, amúgy nagyon szép anyanyelvünk van, amire én nagyon büszke vagyok –; el kellene kezdeni nagyon korán az angolt – itt majd szeretném egy problémámat megosztani a tisztelt jelenlévőkkel –, és mihelyt az angollal eljutottunk odáig, annak a segítségével, amit az angolban megtanultunk, át tudunk lépni a németre. Nem tudom, miért, de volt egy olyan elképzelés, hogy az olasz és a spanyol lesz a mi elkövetkező üzleti életünkben nagyon fontos; ez nem vált be valamilyen okból. Az egyetemre – az ELTE-re – beiratkozóknak nagyon jelentős része angol–spanyol szakra iratkozott be; nem tudják használni a spanyoltudásukat; lehet, hogy ha (…) összebarátkozunk, akkor fogják tudni. Egyelőre a némettel és az angollal (…) lehet kijönni [?].
– És a harmadik nyelvnek?
– A franciát mondanám. A franciát – csodálatos –, egyrészt, mert ahhoz nagyon fölvezet az angol, hiszen tudjuk, hogy a normannoknak (…) – ismerjük a normannok behatolását, hódításait [?] Angliába –, tehát tele van azért francia eredetű szavakkal; és a világ kultúrájának (…) az eredeti XVII–XVIII. század (…). Tudom, hogy most nem divat, elég sokan sírtak rajta, sírnak miatta a franciák; az irodalma csodálatos (…) Molière (…) Proust (…) [?]. Nehezen tudom elképzelni a művelt embert, azt hiszem, Széchenyi mondása (……). Nem hiszem, hogy azért, hogy ezt mondtam, valaki konkurenciát fog (…) támasztani [??]. De a gyakorlat az, hogy általában a feladataink 50%-a angol, 40%-a német, és az összes többi benne van a (…) 10%-ban.
A tolmácsolás ugyan egy kicsit messze esik az itt lévők zömének az érdeklődésén, de hadd mondjam el, hogy annak van egy fantasztikus formája, a szinkrontolmácsolás. Gondolom, hogy végeredményben [?] ide törekszik az ember. A szinkrontolmácsolás azt jelenti, hogy valaki beszél tőlem X emeletnyi távolságban, esetleg mondjuk az Akadémia nagytermében, és én a tolmácsfülkében vele egyidejűleg fordítom valamilyen más nyelvre. Ha ő elkezdi a mondatot, nekem is el kell kezdeni, mire ő kész van a mondattal, addigra nekem is be kell fejeznem a mondatot. – (…) Nem lehet baj [?] a szórendek miatt? A németben csak a végén derül ki… – Nagyon rátette az ujját [?], úgy látom, hogy itt csupa szakértő emberekkel van dolgom… Nem tudom, ez is egy olyan példa, amit valamelyik könyvemben citáltam, hogy például mikor azt a mondatot kellett volna németről lefordítani, hogy „ezt az orvosságot, amit széles körben alkalmaznak a legnagyobb sikerrel, a – nem tudom én – tuberkulotikus betegségek kiküszöbölésére, vízben nem lehet oldani”. Még egy csomót lehet itt tovább variálni, a – blablabla – ist löslich, akkor az egész pereg, és a végén mondja, hogy nicht. (…) Nincs olyan rutinírozott tolmács, aki addig el tudja húzni az időt. (…) a magam szomorú praxisában, vártam, vártam, hogy végre kinyögje a boldogító nem-et, de nem nyögte ki, hát én kénytelen voltam kimondani azt, hogy oldható. Elhangzott a nicht, kiderült, hogy nem oldható. Mit csinál ilyenkor egy rutinírozott tolmács, azt mondtam, hogy „legalábbis azt hittük eddig, a legújabb kutatások (…) szerint azonban kiderült, hogy az eddigi föltételezéssel ellentétben nem oldható”… Ebben van a nehézség, hogy az összes mellékmondatot beleszúrjam [?], és sajnos, az egyetlen, ami fontos, az a végére kerül. Tehát ezt teszi a rutin [?].
Egyébként az egyetlen büszkeségem, hogy Magyarországon én ültem először szimultán tolmácsként kabinban. Akkor még azt mondták, hogy ez pszichológiailag lehetetlenség, ezt csak egy skizofrén egyén, egy tudatszakadásban [?] szenvedő egyén tudja megcsinálni, hogy az A mondatot fordítja, és közben a B-t hallgatja; hogy ez normálisan nem lehet. Egyébként akkor kulminált a pályám, mert még az újságban is kiírtak, azt mondták, hogy (…), annyira nem tudták elképzelni; sose felejtem el, egy show-konferencia [?] volt, és nekem oroszról magyarra és magyarról kellett oroszra fordítanom, azt mondták, hogy meg se próbáljam, ez értelmetlenség. Pedig tudtam, hogy lehet, mert hiszen egy nagyon szomorú alkalommal, a nürnbergi per alkalmával, kilencszáznegyvenötben – nem tudják [?] a jelenlevők, ilyen távoli időkből nincsen még emlékük –, de a háborús bűnösök ügyének a tárgyalásához az úgynevezett nürnbergi per folyt úgy le, hogy tizenegy nyelven – a lengyel is benne volt, tehát a fő nyelveken kívül, meg, azt hiszem, szerb is –; annyi kabin volt, és ott született meg ez a szimultán tolmácsolás, ami a nyelvtudásnak a csúcsa. Aki eljutott odáig, hogy ezt meg tudja csinálni, azt nagyon elismerem. – (…) azt a mondatot, és máris fordítja vissza [?] ? – Muszáj, mert különben mire ő befejezi, addigra nekem már keresztül [kell érnem], addigra már nekem is el kell készülni… Szóval, ő mondja az A-t, én is elkezdem az A-t mondani, és mikor ő végzett az A-val, nekem is pontot kell tennem, mert ő kezdi a B-t. – És akkor abban a szórendben fordítja, amiben a másik (…) ? – Azt hiszem, szakmai titkokat elárulhatok; sajnos, a jelenlevők e pillanatban még nincsenek egész közel ahhoz, hogy szimultán tolmács (…). [Az ember] (…) az elejét el szokta húzni, hogy legalább az alanyt kinyögjék, és azt mondani, hogy „érdekes pont még az” (…), vagy azt mondom, hogy, mit tudom én, „essen szó arról is, hogy”. Kialakul az emberben a rutin. Nagyon jó szimultán tolmács (…). Rendkívül jól fizetett mesterségnek kell mondanom… a legjobb fizetett mesterség [?] … – És akkor hol lassítja a beszédtempót, hol pedig fölgyorsítja… – Igen, igen… – (…) Meddig lehet így tolmácsolni, mert elég fárasztó [?]… – Általában húsz percig szoktuk egyfolytában, és akkor váltani kell, szóval elvben mindig ketten ülnek a kabinban, és húsz perc elteltével [az ember] átadja a helyét, és akkor ő húsz percig pihen; most itt egy érdekes változás állt be, mert van egy nemzetközi szimultántolmács-szövetség, és megalakult a magyar is, belépett ebbe a nemzetközibe, aminek a következménye az, hogy ide özönlenek a párizsi, londoni, berlini meg egyéb tolmácsok, mert Magyarország új nekik meg érdekes nekik, meg állampénzen, meg jól fizetik őket itt is, úgyhogy elég nagy a kínálat; és ezt meg kell mondanom őszintén, hogy nem tudom, hogy hogyan akarsz elkezdeni, hogyan akarod (…); aki nyelvi szakra akar menni, az például hogyan képzeli el magának az idáig való felfejlődést… (…) meg kell próbálkozni, (…).
– Lenne egy kérdésem (…). Tetszett említeni a szavak tanulását mint egyik módját a nyelvtanulásnak. Magolni a szavakat, az nem [?] a legkönnyebb [?] megtanulni.
– Csak szövegkörnyezetben. Ezt annyit szoktam hangsúlyozni… – Tehát akkor kiszótárazza az ember a fél mondatot, és akkor… (…) – Nem egészen. Én kifejezéseket szoktam; általában kéttagúakat, szóval alanyt–állítmányt, vagy állítmányt és a tárgyvonzatát, vagy a jelzőt és a jelzett szót. Általában ilyen kéttagú dolgokat szoktam magamnak megjegyezni, és én ezt, amit helyesen környezetnek mondok, kontextusnak nevezem, ami azt jelenti, hogy „összeszövöttség”, ami (…) úgy, mint a textilekben (…) a láncfonal meg a vetülékfonal [?], és annyit használom ezt a szót, hogy környezet, vagyis kontextus, hogy hallom, hogy a hátam mögött úgy hívnak, hogy Kontext Kati, mert mindig ezen lovagolok, hogy a szövegkörnyezetbe beleépítve…, sőt a múltkor kaptam egy levelet, hogy Mrs Kati Kontext, hála istennek (…), hogy megtaláltak. De abszolút előfeltétel az, hogy soha [ne önmagában írjuk ki a szót]… Egyrészt azért, mert a szó annyifélét jelent; és neked, ha egy szót ragadunk ki… Nekem a szótárak ellen is az a kifogásom – tessék elképzelni, hogy valaki németül tanul, és kíváncsi arra, hogy hogy mondják azt, hogy – mondjuk – ’szél’. Hol keresi azt: die Leiste vagy der Wind? [Leiste: szél mint szegély, Wind: szél mint légmozgás.] A szavak között annyi az úgynevezett homofón szó, hogy egy szó – nem szó. Az csak valamivel összeépítve szó, míg – és borzasztóan örülök, hogy ez a kérdés fölvetődött, mert ez nagyon fontos, hogy – memorizálásra is [hasznos]: a másik szó elősegíti: nem jut eszembe az például, hogy hogy is mondják, hogy „erős szél”, „éles szél”, akkor ne az „erős” vagy az „éles” szó körül forogjunk, hanem Wind, Wind, Wind, és akkor az magával hozza a jelzőjét. Egy, még ennél is primitívebb példát mondok: az ember névmemóriája az idővel csökken, azután már nem, az én koromban már igen, akkor… ez most Manci vagy Éva…, akkor elmondom a családi nevét, és az életre hívja a másikat. Tehát ez a szókapcsolás még a másik szót is felidézi. Arra lehet támaszkodni – említettem, hogy Padovában voltam, tegnap jöttem meg; azt hallottam, hogy trigger-szónak hívják ezt, nem én találtam ki, mint ahogy reméltem, hanem közismert; a trigger az, ami „kirántja”… Nem tudom, van itt műszaki képzettségű?… – Akad… – Hogy fordítaná ezt a triggert, ami… – „Ugrás-szó”…. – (…) Soha nem fordítják le, még soha nem hallottam, hogy lefordították volna. – De ugye érti… – Persze! –, hogy mit gondolok, hogy életre hívja azt a szót; és benne volt ezekben a könyvekben, amit ott kinn fordítottam, hogy legyenek ilyen trigger-szavak, amit ha kimondok, akkor „beugrasztja” azt, amit keresek. (…) ne azon [mérgelődjünk]: jaj, hogy is mondják azt, hogy „boltív”!… Ettől soha nem fog eszükbe jutni a boltív! Hanem ha például arra gondolok, hogy (…), és a szemem előtt leképződik [?].
Én tudom, hogy benne ragadt azért egypár kérdés a tisztelt jelenlévőkben, benn vagyok a telefonkönyvben, a nevemet tudják, akárkinek akármilyen problémája van, nyugodtan föltárcsázhat, és ha otthon talál, akkor nagyon gondosan [?] válaszolok neki. (…) Tudja, hogy hányszor [?]…? Érdekes módon: magyarban, múltkor fölhív valaki, azt mondja: tessék mondani, honnan származik az a szó, hogy sorompó? (…) Kényelmesebb a Lomb Katót föllapozni, mint megnézni a szótárban. Többe kerül, de (…) mennyivel egyszerűbb…
Én az életemet rátettem arra, hogy kedvet csináljak a honfitársaimnak a nyelvtanuláshoz, mert meggyőződésem, hogy igaz, hogy egy angol megengedheti magának, hogy „tök angol” legyen, és hogy semmi más nyelvet ne tudjon; mi meg kezünket-lábunkat törjük, hogy az ő nyelvüket megtanuljuk, de én garantálom, hogy egyetlen angolnak se jutna eszébe, mikor Magyarországra jön, akkor a mi nehéz nyelvünkbe belevágni, [hogy] belerágja magát, mert tudja, hogy világnyelvet kell tudni; földrajzi és gazdasági kapcsolataink révén ez a két vonal, az angol és a német, élesen kialakult [?]; és én nagyon remélem, hogy ha jövőre esetleg megint találkozunk, akkor meg tudtam „fertőzni”, hogy úgy mondjam, a nyelv iránti rajongással egy kicsit a jelenlévőket. Én csak azt tudom, hogy az én nagyon hosszúra nyúlt életemnek minden pillanatát nem is a nyelvtudás, hanem a nyelvtanulás megvilágította a bajokban és küzdelmekben, ugye, ami az én generációmnak nagyon kijutott (…). Köszönöm szépen.
– Nagyon szívesen.
- (A felvétel az Igen Klubban készült 1992. május 27-én.)
- (Kiemelések a szerkesztőtől.)