Beppo.
| Beppo szerző: George Byron, fordító: Kosztolányi Dezső |
1
Tudjuk, hogy a farsang komor havában
a katolikus népség mint mulat
s míg nem jön Húshagyó Kedd, jó világ van,
emelkedett, pezsgő a hangulat,
és dáridóznak a hivek javában,
szegények és a magas-ranguak,
tánc, hejje-hujja járja és örülnek,
s van maszkabál, ricsaj, ivás meg ünnep.
2
Mikor az éjjel vad-fekete inget
terít az égre (kormos bakacsint),
kezdődnek a gáláns, finom idillek,
még az Álszent se veti meg a csint,
és az Öröm szilaj lábujjon illeg,
kuncog, cicáz s ledéren bekacsint,
zaj, suttogás hangzik, örömbe párzó
víg hangicsálás és fájó gitárszó.
3
Járnak színes, török, zsidó mezekbe,
fényes, bohó ruhákba nincs hiány,
bohóc bolondoz, ügyesen rezegve,
görög, román, yankee és indián.
Csak a papok ruháját föl ne vedd te,
másként válassz, amit szived kiván,
ne ingereld a klérust, ettől óvlak:
tanács minden szabadgondolkodónak.
4
Övezz magadra inkább úti tüskét,
papos-kábát, gyanús nadrág heyett,
nehogy ruhádra véletlen kisüssék,
hogy gúnyolod vele a szerzetet,
mivel leszidnak és megöl a szükség,
pokoli módon alád fűtenek,
s míg nem lakolsz meg duplán, szakadatalan
forralja csontjaid a szörnyű katlan.
5
Másként magadra húzhatsz nagykevélyen
sipkát, kabátot, minden piperét,
ami a Monmouth-Streeten s a Rag Fairen
tréfálva vagy komolyan int feléd.
Ily tér Itáliában is van, kérem,
de dallamosabb, kedvesebb a név.
Mert nincs „piazzánk”, bármit is s csinálunk,
csak a Convent Garden piazza nálunk.
6
Ez ünnepet nevezik Karneválnak,
mely azt jelenti: „ég veled, te hús”
A név talál, mert mind kötélnek állnak,
és sós halat rág a hivő, a bús
De mért van ekkor ideje a bálnak,
rejtély, csak sejtem mint vén fifikus,
hogy búcsúul csendül meg a pohár itt,
mint hogy barát az indóházban válik.
7
Le is kerül asztalról a húsétel,
a fűszeres szelet, a dús falat,
mindenki csak sovány halat ebédel
negyven napig, és nincs lé ezalatt,
sok mondja: „juj”, a fájdalom hevével,
s káromkodik (leírni nem szabad),
mivel megszokta teljes életében
a lazacot a jó, japáni lében.
8
Ezért ajánlom, hogy vigyen hamarság
szószt a hajóra, a „szósz-kedvelő”
megízesíti a csukát s a harcsát,
a parti boltba fusson el a nő.
(Vagy hogyha otthon van, ízes habarcsát
elhozza ám, mert a mérték a fő),
a böjti halhoz gombás szósz, ecet kell,
másképp a koplalástól nem menekszel.
9
Akkor tudnillik, ha vallásod tiszta,
s úgy élsz, mint Rómában a római,
ha más hited, nem kötelez a lista,
bár az Egyház nagyböjtöt róna ki,
a nő, a göthös, vagy a kálomista,
húst is papálhat, ámde a mai
szabály szerint elkárhozik bizonnyal,
ezt állapítsuk meg némi iszonnyal.
10
Farsangba legvidámabb volt Velence
és legvadabbul járta egykoron,
táncolt, dalolt a boldogság kegyence
álarcba, mint valami víg toron.
Mit rejtett még e gyémántos szelence?
Ne várd tőlem, hogy mind elsorolom.
Történetem hogy kezdődik, sugáros,
tökéletes-szép volt a vízi város.
11
A női közt ma is van sok csodás lány,
ívelt szemöld, tűz-szem, fekete tincs,
görög ecset rakott színt ily paráznán,
újabb piktornak hozzá színe nincs.
Mint Vénuszok Tizián buja vásznán
(Firenzében a legszebb ─ drága kincs)
álmodva könyökölnek ki az esti
erkélyen, vagy amint Giorgione festi
12
egy képén, hol báj s hűség összecsendül.
Ha a Manfrini-palotába vagy,
nézd meg (kilép a régholt képkeretbül),
s számomra minden festményt tovahagy.
Megfog bizonnyal, vallom ime szentül,
ha szívedet nem vette meg a fagy:
a piktornak, fiának s asszonyának
arcképe; de mily nő! élő imádat!
13
Maga a szerelem a földi testbe,
nem tódított, varázsolt ideál,
több nála az igaz való lefestve,
igen, ilyen volt e szem és e váll,
megvenni, vagy ellopni titkon, este,
csak erre gondol, aki ide áll:
egy régi arc sajog e nőnek arcán,
mit egyszer láttál s többé soha aztán.
14
Egy drága nő, kit megpillantasz ifjan,
mikor szemed még minden nőre néz,
és jaj! a kedves újra tovaillan,
egy percre itt van, s aztán elenyész,
megrajzolod sovárgó álmaidban,
rózsás kisértet, álom és egész,
és útját látod messzinek, ködösnek,
mint tovatüntét tündér üstökösnek.
15
Szóval Giorgione képéhez hasonló
Velence nője, s mostan is ilyen.
Amint az erkélyen van, nézni oly jó
(a messzeségtől még szebb a szivem).
Mint Goldoni hősnője, lágy, elomló
bájjal kacsint az ablak mélyiben;
igazat szólva bájos, drága fajta,
s mutatja is — de hát a lelke rajta!
16
Mert egy tekintetből lesz mind a sóhaj,
csábos kacsintás, vágy, szó és levél,
mit Mercurral, az égi híradóval
mindjárt a kedves nőhöz küldenél,
s az Isten tudja mennyi „ah", meg „ó jaj",
pusztán mivel két bús szív összekél —
tilos találka, hitves-ágyi szeplő,
tört szív, sőt tört kobak, megszöktetett nő.
17
Shakespeare leírta, milyen Desdemona,
csodálatos szép, pusztán híre rossz,
és mai napig is ilyen a donna,
akit az ördög kísértésbe hoz.
Én nem hiszem, hogy az a tény levonna
bájából, hogy a férje, a gonosz,
azóta is csak gyilkol néhanapján,
és immár nem merő gyanú alapján.
18
Akad ma féltékeny férj (ámde nem sok),
reájuk a bölcsesség fénye süt,
nem olyanok, mint a kormos Othellók,
kik tollaságyba fojtják kedvesük,
inkább, miként a szép fiú, ki ellóg,
ha már unott a házassági nyüg;
ne búsulj, ad majd újat a csodás ég,
végy másik asszonyt, vagy vedd el a másét.
19
Láttál-e gondolát már? íme lássad,
leírom a hosszúkás csolnakot:
bátor remeke az elgondolásnak,
könnyed, zömök, az orra faragott,
az evezősét hívják „gondolás”-nak,
sötét vizén libbenve suhan ott,
mint egy koporsó, mely ladikba lenne,
s nem tudni, mit beszélsz, csinálsz te benne.
20
És siklanak a hosszú, nagy csatornán,
sodorva a Rialtót s más hidat,
éjjel-nappal lebegve, vagy mogorván
a színházak körül valami vad
gyásszal vigyáznak, lesve holmi tort tán,
de el ne fogjon a bús áhítat,
mert az öröm honol ölükbe mélyen,
mint temetés után a gyászszekéren.
21
De kezdjük el. Volt ennek néhány éve,
harminc, vagy negyven, több vagy kevesebb,
a Karnevál lángolt dévaj tűzébe,
sok víg bohóság, mókaság esett,
egy hölgy is ott volt, gondját félretéve,
igaz nevét hiába keresed:
engedve a rímnek, a vers urának,
nevezzük őt ezennel Laurának.
22
Nem volt öreg, de már ifjú se akkor,
s nem volt, mint mondják: „bizonyos korú”
mi mellesleg nagyon bizonytalan kor,
titokzatos és furcsa, szomorú,
ha firtattam, hogy ifjuság-e, aggkor,
nem válaszoltak, s rám szállt a ború,
kérdésem egyszerűen elfeledték,
amit furcsának tartottam felettébb.
23
Hősnőnk virult, bár szebb korát leélte,
és hódított az emberek között,
a kor kegyesen bánt mindenha véle,
még ragyogott, ha kiöltözködött.
Örülnek a szép nőnek, bármiféle,
ő nem ismerte a bút és ködöt,
szeme mosolygott, tündöklő igézet,
s a szíve dobbant annak, kire nézett.
24
Már férje volt: de nálunk a keresztény
földön ilyen a hitves, mindahány.
Sosem sopánkodunk mi az elestén,
ellenben, hogyha vetkezik a lány
(és közbe nem tér meg, férjet keresvén),
a bűne botrány és kinos talány,
mint él meg a szégyenben a szegényke,
kivéve, hogyha csak titok a vétke.
25
Ura a kéklő Ádrián vitorláz,
s a tengeren hoz mindenféle jót,
majd veszteg-zár alatt nyög, hogy az orv láz
ne esse meg (ilyentől magad ódd).
Fönn a magas padlásszobája formás
ablakján várja nője a hajót:
kereskedő volt, városa Aleppo,
neve Giuseppe, rövidítve Beppo.
26
Mint egy spanyol, sötét és furcsa szerzet,
napégetett, hatalmas figura,
a bőre durva, érdes és kicserzett,
okos, vidám és ideges-fura,
jó tengerész, derék nevet is szerzett,
s a nő, bár nem figyelte az ura,
erkölcsös és kemény, szigorú jellem,
és úgy beszélték, majdnem feddhetetlen.
27
De férje nem tért vissza évek óta,
rebesgették, eltűnt hajó s hajós,
fél hazanézni a merész pilóta,
suttogta a nép, mert — szegény — adós,
fogadtak a fejére — régi nóta —
nem jön sosem meg, szónokolt a jós,
mert sok fogad, titokba azt remélve,
hogy vész a tét, és győz a véleménye.
28
Azt is beszélték, válásuk valóban
csupa ború volt, csupa szenvedély,
megérezték, hogy lángjuk elhalóban,
örökre válnak, s véget ér a kéj,
(költői sejtés, melyben sok való van,
éreztem én is, réveteg, de mély)
csak térdepelt az asszony, tudva mit veszt,
s elhagyta a férj a hű, drága hitvest.
29
Laura vár és sírdogál kicsinykét,
a gyásza fájó könnyel elegyül,
nem is igen tudott már enni mindég,
és fél aludni éjjel, egyedül.
Remegve nézi ablakát-kilincsét,
ha tolvaj jönne, vad kisértetül,
és egy pót-férjre gondolt szenvedéllyel,
főképp azért, hogy védelmezze éjjel.
30
És választott (mindég a nőcske választ,
hiába próbálsz ellenkezni te),
amíg Beppója nem küld néki választ,
s nem dobban az örömtől a szive,
egy férfit vett, aki szerelmet áraszt,
kissé bolond, nem kétli senki se:
de gazdag gróf, kit sok tisztel, csodál is,
s a szerelembe roppant liberális.
31
Táncol, zenél, franciául is ért ő,
de toszkán nyelvbe gyengébb daliám,
ami reája egy csöppet se sértő,
mert jól alig beszéli talián,
az operákban roppant nagy szakértő,
és tudja, ebbe-abba mi hiány,
s egész nézőtér hangolódott búra, :
ha fölkiáltott néha: „seccatura!”
32
Harsányan éljenzett, és erre félszeg
arccal lapult a „smokk"-nép maga is,
a hegedűs félt, hogyha szertenézett,
és arra gondolt, húrja tán hamis.
A primadonna érzett ferde félszet,
mert „pisz"-sze nyomban a halálba visz,
soprano, basso azt kívánta, bárcsak
pihenne a mélyben, mit zöld hinár csap.
33
Az improvizátor volt mindig álma,
ő is rögtönzött néha verseket,
dalolt és verselt, rímet rímre váltva,
festményt adott el, táncba lebegett;
olasz ügyesség, ámde itt a pálma
a franciáké mindenekfelett,
szóval gavallér, büszke és babéros,
még inasa előtt is ő a hérosz.
34
Hűsége nagy, habár sok a szerelme,
ilyenről álmodik a női vágy,
ha hébe-hóba zajganak perelve,
ő vissza nem vág, mindent abbahágy,
a szív szelíd, és bölcs a jámbor elme,
márványszilárd és egyben drága lágy,
remek tipus a régi iskolánkból,
ki hogyha hűl a nő, még egyre lángol.
35
Nem is csoda, hogy ennyi sok erényre
a nő szivébe a vágy behatolt.
Reménytelen volt Beppo hazatérte,
oly mélyen hallgatott, akár a holt,
egy szót se írt, nem küldött soha érte,
s az asszony évekig magába volt.
És akiről nem jő hír soha semmi,
az már halott, vagy annak kéne lenni.
36
És túl az Alpokon az asszonyoknak
(az ég Ítélje meg, mily nagy e bűn)
két férjük is van, s ebbe beleszoknak,
mellettük élnek ők szeretve hűn,
e tájon van ilyen lovagja soknak
s a többieknek majdnem fel se tűn.
Ki kezdte ezt el? (Tudja a Teremtő.)
Egy új házasság ez, a száma kettő.
37
A lovagot ügy hívták „Cicisbeo",
de pórias és durva lett a szó,
spanyol vidéken a neve „Cortejo",
újabban ott is divatos, való,
s szokás amerre foly a Po s a Tejo,
sőt tengeren túl is eljuthat, ó,
csak jaj, ne hozzánk, mert mi lenne végül
a tartásdíjból s házasságtörésbül?
38
Ellenben én ügy vélem, mindhiába
hódít a kedves és szűz hajadon,
a férjes nőnek még nagyobb a bája,
ki tête-á-tête beszélget szabadon,
ez nem vonatkozik épp Angliára, csak általánosságba mondhatom,
mert ismeri az életet, és abban
könnyen mozog és sokkal szabadabban.
39
Kétségtelen, hogy bimbó a Kisasszony,
félénk balog, ügyetlen, csupa láz,
riadt talán, hogy téged megriasszon,
pirul, vihog, duzzog és kacarász,
mindig Mamáját keresi panaszlón,
mit szól ez, az, s mit szól hozzá a ház,
a kis gyerekszoba nyelvén beszél csak,
és érzik rajta a vaj- és kenyér-szag.
40
A „Cavalier Servente" tiszte volna
a figyelem, s ő a nő bábuja, a
jobb körökbe számfeletti szolga,
ki úgy simul a nőhöz, mint ruha.
A hölgy parancsol néki, száz a dolga,
állása éppen nem sine cura,
kocsi, inas, gondola jár eszében,
kesztyű, legyező, sál, gallér kezében.
41
Bevallom, nékem kedves Olaszország,
a bűn, a láz, a mámoros igék,
mert kedvelem, Nap, a te fényes orcád,
s ágak közt ringanak a venyigék,
a kép, akárcsak egy díszlet, ragyog rád,
mit daljátékba néz a kandi nép,
tánccal zárult az első felvonása
egy szőlőben, mely Frankföld talmi mása.
42
Szeretek őszi estén lóra ülni,
csak ne felejtse otthon az inas
a köpenyemet a szíjába gyűrni,
mivel az égbolt már nem nyárias,
megállani, zöld útaknak örülni,
szekér inog, remeg a kocsi-kas,
piros gerezddel áldva, tompa zajban, —
jaj, Angliába trágya, por, ganaj van.
43
Szeretek szárnyast enni a ligetbe,
mikor a nap bukik a vízbe le,
és hajnalt várni, mely nem ködbe lengve
hunyorg, mint részeg ember bús szeme,
de csupa égbolt, könnyű, tiszta, lenge,
szépséggel és verőfénnyel tele,
nem gyertyaként ég vaksi, rút ezüstbe,
mint ott, hol füstöl London kormos üstje.
44
Szeretlek én, olasz nyelv korcs latinja,
mely olvatag, mint nő száján a csók
s zeng, mintha lágy atlaszra lenne írva,
édes Délről regélnek mind a szók,
símán suhannak a lelkűnkbe, mintha
mindegyik szótag álom volna, bók,
nem mint a mi füttyös és durva nyelvünk,
mit köpni, nyögni kell s torkunkba nyelnünk.
45
Szeretem a nőt is (bocsáss meg nékem),
a póri nőt, kinek az arca bronz
és sortűz alszik fekete szemében,
s tekintetétől boldogan borongsz,
a büszke delnőt, kinek fényes-eben
hajzatja s lankadt mélabúja vonz.
A szíve száján, a szeme sötét folt,
lágy, mint az égalj, s égi mint ez égbolt.
46
Olasz Paradicsomba olasz Éva!
Te ihletted meg egykor Rafaelt,
ki karjaidban halt meg, és a néma
ég szólalt meg, hogy álma szárnyra kelt,
de jaj, hiába izzok, égek én ma,
és ég a szó, a koldus, árva nyelv,
nem festheti le méltóképp az arcod,
amíg e földtekén Canova alkot.
47
„Szeretem Angliát, bár sok hibája”,
mondtam Calais-nél, s nem feledtem el,
szeretek éjszakázni is, hiába,
szeretem a kormányt (mint hű kebel),
sajtószabadságunkat is, mi drága,
a Habeas Corpust (ez fölemel):
a parlamentünk zegzugos vitáit,
ha nem nyúlnak hosszúra, mint idáig.
48
Szeretem az adót, ha nem nagyon sok,
a szén tüzét, ha lángoló a szén,
egy jó pohár sört, habzót, frisset, olcsót,
s a marhasültet, de nem feketén,
a tiszta, szép időt, de nem a loncsot,
egy évből ily két hőt szeretek én:
hát éljen a Király, Herceg s a Papság!
Szóval mindenkit szeretek manapság.
49
Új seregünket s a vén tengerészt is,
adósságomat és az államét,
hetvenkedésünk — adjuk a merészt is —,
a csődöt és minden csetepatét,
fagyos nőink — én jó vagyok e részt is —,
bús égaljunkat — elbájol a lét,
és elragad az új angol dicsőség,
ó csak ne lenne kormánypárti hős-nép.
50
De Laurára térjünk - mert e csélcsap
kalandozás bizony öreg hiba,
unok repülni, ahova a szél csap,
az olvasó se hagyja annyiba,
megkérdi még, az úr miért beszél csak,
s mit is akar hát, kész a galiba.
Nagyon komoly arányokat felöltő
veszély ez ám, melytől remeg a költő.
51
Lennék csak a könnyű vers koszorúsa!
Hogy szállanék a Parnasszusra fent,
hol ihletetten ül az égi Múzsa,
és verseket költ szűz-szeplőtelent.
Oly szép mesét firkálnék (mint a rúzsa),
szírt, görögöt és asszírt, annyi szent.
Nyugati érzés-lével meglocsolni,
és kész a fínum napkeleti holmi.
52
De névtelen vagyok, silány tanítvány,
(letört világfi, tönkremenni kész),
és rímül azt veszem, könyvem kinyitván,
amit a Walker Lexicon idéz.
Ha nem lelek, akad helyette hitvány,
és nem törődöm, mit mond az itész:
a versem majdnem a prózába billen,
de versdivat van — s kötelez az illem.
53
A gróf s Laura igy egymásba botlott,
és mint szokott, tartott ez a viszony.
Hat évig éltek együtt, mint ki boldog,
és olykor hajba is kaptak, bizony.
De ez nem hagy a leiken semmi foltot,
hát el ne fogjon téged az iszony,
mindenki összehorgol kedvesével,
a csőcselék, főúr, nincsen kivétel.
54
Nagyjába boldogul élt mind a kettő,
törvénytelen volt bár szívük frigye,
a nőt szerette a férj, kincse lett ő,
egyik se volt új csókok irigye,
a pletyka nem szólt, pusztán a merengő
jámbor sivított: „az ördög vigye!”
Nem vitte őket el: mivel az ördög
sok mindent eltűr és nevetve dörmög.
55
Oly ifjak voltak: Ó, ifjúság nélkül
mi lenne a földön a szerelem,
hozzá öröm, kedély, erő jön ékül,
szív, lélek, amely ritka idelenn.
De jaj szegény öregnek, aki vénül,
tapasztalat, múlt mind érvénytelen,
ez fáj az aggok együgyű szivének,
ezért olyan féltékenyek a vének.
56
A Karnevál lángolt, mint fényes álom,
de ezt megírtam már egy szakba fönt.
Laura készült, kedves ideálom,
mint amikor meghívják néha önt,
és részt vesz egy londoni maszkabálon,
hol táncolók közt víg muzsika döng.
De itt már hat hete, hogy zene harsant,
s „kendőzött arccal” hódított a farsang.
57
Mikor selyemmel, édes-puha-langgyal
kiöltözött, szép volt a nőnk nagyon,
friss, mint új vendéglő fölött az Angyal,
avagy a címkép új divatlapon,
mely színnel ékes és divatkalanddal,
s selyempapír takarja hallgatón,
nehogy odább goromba nyomdafesték
mázolja el betűkkel égi testét.
58
A Ridottóba mentek: ─ ez a csarnok,
hol vacsorázik és táncol a nép.
Nevéből is a bál zugása harsog,
de ez a versemnek nem fontos épp,
Vauxhall (kicsinyben), ámde itt a zsarnok
eső nem ömlött a terembe még.
A társaság „vegyes” (ez azt jelenti,
hogy nem méltó itt figyelemre senki).
59
Akkor „vegyes" tudnillik a közönség,
ha magadon s pár híveden kivül,
nem lelsz urat, kit hódolón köszönts még,
csak népet, mit nem áll az orr, a fül,
és sérti az előkelők özönjét,
hogy sertepertél s a téren kiül.
Pár ember a Világ, a többi nincsen,
hogy mért, magam sem tudnám, bizonyisten.
60
Így Angliában: amikor a dibdáb
piperkőc-fajta élt s uralkodott,
azóta tán elleste más a titkát,
majmolja a majmot. Jaj átkozott
sors, hogy e tipus egyre-egyre ritkább!
Adieu divat szájhőse, hím kokott!
Minden múló s elpusztul sanyarúan
a szerelembe, fagyba, háborúban.
61
Az északi Thor vert Napóleonra,
ki jégpöröllyel zúzta szét, piha,
mint cethalászt a bősz elem s a lomha
kezdőt a francia grammatika,
szerencse, nem hitt benned bizakodva.
De Fortuna — nem tudlak szidni ma.
Minél inkább gondolkozom felőled,
annál inkább istennő lesz belőled.
62
Mert az övé jelen, múlt és jövendő,
a sorsjáték, a házassági frigy,
nem mondhatom, hogy eddig is kegyelt ő,
de nem vagyok se bosszús, sem irigy,
még nem végeztünk, s csókja, az kelendő,
és múltamért tán kárpótol imígy.
Az istennőt nem is zavarom ám én,
csak majd ha azt mondom szavára: ámén.
63
De visszatérni újra: a tatárba,
mesém kisiklik ujjaim közül,
mindég magától ballag más határba,
s én szolgálok neki bús eszközül.
De belekezdtem, üljünk a batárba,
a cél felé, ki hisz, az üdvözül,
ha általrágtam magamat e versen,
majd írhatok szabad mértékbe, nyersen.
64
A Ridottóba mentek (mulatóhely,
hová holnap magam is elmegyek,
mert mélakórom igy altatható el,
mely fekszi lelkem, mint a bús hegyek,
s találgatom, kié ez a bohó fej
a maszk mögött és osztogat kegyet:
igy oszladoz a bánat, s felvidulva
mást kezdek el megint, félóra múlva.)
65
Laura most a víg tömegbe rebben,
mosollyal és mű-jókedvvel fizet,
fennen beszél, suttog még édesebben,
itt hajbókol, ott boldogít tizet,
melege van — s nincs semmi csoda ebben —
babája hoz friss citromosvizet,
körötte nők, néz szánakozva rájuk,
sajnálja őket, oly rossz a ruhájuk.
66
E haj hamis — az festett s mint a spárga,
a harmadik — micsoda ronda konty,
a negyedik — sápadt nagyon az árva,
az ötödik — kültelki, kis poronty,
a hatodik — fehér ruhája sárga,
a hetedik — ruhája cifra rongy,
a nyolcadik - de tollam visszadöbben!
Mint Banquo szellemei, egyre többen.
67
Most a közönséget szemléli hosszan,
s a férfi a szemét ráemeli.
Sugdosva dicsérik őt, meg se moccan,
hallgatja, zsongó álmokkal teli,
a nők tekintete ijedve koccan,
mert tetszik ám, varázsos és deli,
igen, igen: cudar a férfi népség,
őnéki mindig imponál a szépség.
68
Mi engem illet, semmiképp sem értem,
a céda nőt - de hagyjuk a vitát,
botrány kutatni, hogy miért, miért nem,
minden maradjon itt a régi hát.
De verné csak komoly talár a térdem,
úgy prédikálnék, nézne a világ,
s beszédem Wilberforce-ok és Romillyk
idézgetnék, mi illik és nem illik.
69
Míg Laura pillantgatott, mosolygott
és csacsogott, csicsergett és szavalt,
a nők figyelték irigyen a boldog
seregletet s a forró diadalt,
pípes hímek álltak katonasort ott,
hallgatták a szavát, akár a dalt,
főképp egy férfi, aki csupa láng volt,
s szokatlan áhítattal egyre lángolt.
70
Ez egy török volt, színe, mint a kávé,
nőnk látta, s nem volt nála boldogabb,
mert a török így szólt a nőhöz, ávé,
bár hozzá otthon csöppet sem lovag.
Értéke annyi ott, mint a kutyáé,
adják-veszik, akárcsak a lovat:
négy törvényes hitves ─ sok van belőlük ─
s tetszés szerinti számba szeretőjük.
71
Elfátyolozva élnek ők, bezárva
és férfi nélkül, fogságuk örök,
nem is lakoznak vígan e bazárba,
amint hiszik az északibb körök,
elkókad itt az orcájuk, az árva,
s mert nem szeret csevegni a török,
semmit se tesznek — mindegyik eretnek —,
csak fürdenek, szoptatnak és szeretnek.
72
Nem olvasnak, nem írnak, mind tudatlan,
vershez se értenek a kicsikék,
az éle, a gúny színvonaluk alatt van,
és nincs regény, színház és semmi kép,
a hárem alszik álmos kábulatban,
nem él köztük tudós harisnya — „kék",
a széplélek nem fuvolázza: „Íme
mily megható e verssor anda ríme”.
73
Nincs ósdi rímelő itt, nyegle, balga,
ki a hírnévre pécéz szüntelen,
s bár nem akadt horgán se hal, se alga,
tovább halász, sekély vizekbe lenn;
„potykák Tritonja”, ki feszít hivalgva,
középszerű, üres és szemtelen,
visszhang visszhangja, fruskának bohóca,
kölyök-poéta - őrült bice-bóca!
74
Nagyképű bölcs sincs, ki kaján örömből
biccent: Ez jó! (nem jó egyáltalán)
s mint éji légy az új lángnál zörömböl
és karikáz a lámpások falán.
Hamis a gáncs, bók, mely belőle föltör,
ha hírt zabái, még éhesebb talán.
Nyelvet nem ért, és fordít, darabot szab,
izzadt-unalmast, bárcsak lenne rosszabb.
75
Utáljuk az írót, ki minden-író
s tintás papír-kényszerzubbonyba jár,
finom, okos, gondos, mindent kibíró,
nem is tudod, mit szólj hozzája már,
torkold le őt és légy fölötte bíró,
mert többet ér őnála a szamár.
A hetyke golyhó inkább alkot és él,
ő bűzölög és füstöl, mint a mécsbél.
76
Van több belőle, ismerünk néhányat,
világfiak, a lelkűk lágy szirom,
S-t, R-s, M-re s a többi úri ványadt,
az ő eszük nem jár a papiron,
mert ihletést nekik a társaság ad,
„Akarnék" úr s a cukros „Nem-Birom",
én nem haragszom erre a sok úrra,
csak járjanak a nőkhöz téa-zsúrra.
77
A moszlim nő nem tudja, hogy mily nép ez,
sohase látott ily boldogtalant,
ha egy kerülne pusztán a szeméhez,
oly furcsa lenne néki, mint harang
török toronyba. Ember tervez, Isten végez,
de úgy hiszem elkelne itt alant
egy hittérítő író, aki már ma
e nőknek az új versről prédikálna.
78
A vegytan nem fejleszt számukra gázat,
a bölcselet nekik köd, semmi más,
nincs kölcsönkönyvtáruk — ugye gyalázat? ─
se illemtan, se káté, mely vitás
erkölcsünket lebírja, hogyha lázad,
és nincs évente képkiállítás,
a csillagászatért csöppet se égnek,
számtant sose bifláznak (hála égnek).
79
Hogy mért adok hálát ezért, ne kérdezd,
mint sejtheted, megvan rá az okom;
s mivel talán önérzetedbe sért, ezt
elhallgatom, kérlek, ne vedd zokon.
Le is nyelem a szatírát, az érdest,
pedig ha vénülsz, drága, jó rokon,
inkább nevetsz, mint gúnyolsz, és utána
a szájadon mélyebb a bánat árnya.
80
Ó Ártatlanság és Derű! Víz és Tej!
Boldog napokba boldog keverék,
a század telve bűnnel és ölessel,
s a szörnyű Ember már nem e derék
itallal oltja szomját. Ám azért hely
akad tinektek a szívembe még:
Saturn korát vágyom áhítva vissza,
míg szám a brandy cukros nedvit issza.
81
A törökünk még Laurára nézett,
nem mint muzulmán, inkább mint gyaur,
mint hogyha szólna: „Hadd szedem a mézet,
várj, drága hölgy, bájad szivembe szúr”.
Az ily tekintettől a nőcske részeg,
de Lauránkon nem lett mégse úr.
Már sok tüzet látott, erkölcse mintás,
és meg se kottyant e pogány kacsintás.
82
Pitymallni kezdett, épp percent a hajnal.
Bölcsen teszi ekkor a hölgy-csapat,
mely táncba szédült-forgott vad robajjal
s a hosszú torna múltán lankatag,
ha készülődik, hazamenni halkkal,
s elpályázik, míg föl nem tűn a nap,
mert hogyha a lámpát, gyertyát lebírja,
az arcokat is elsápasztja pírja.
83
Részt vettem bálokon, estélyeken hűn,
s dacolva hősen álltam a sarat,
bámultam a szép hölgyet (ugye nem bűn?),
ki az idénybe győztesen maradt.
Ezret láttam, ki a bálákba feltűn,
s ma is csinos és diadalt arat,
de egy van csak, kinek (ha húny a csillag)
rózsái tánc után is egyre nyílnak.
84
Nem mondom el, ki volt ez az Auróra,
bár lelkemet sosem bűvölte meg.
Több mint Isten patentje, pontos óra,
egy drága nő, kit nézni szeretek.
Mért haragudjon hát egy szíre-szóra?
Ha látni vágyód rózsás szépemet,
ismerd fel az arcáról ─ ezt ajánlom ─
a londoni, vagy a párizsi bálon.
85
Laura, az okos, sietve ment el,
hogy meg ne lepje a vad fényözön,
hisz hét órája, háromezer ember
közt vigadott, illő, hogy elköszön.
A gróf a sálját tartja, komplimenttel,
kiérnek és ott járnak a közön.
De merre van az adta gondolása,
pont most siet a túloldalra, lássa.
86
Mint kocsisaink, mert itt szintén folyton
tolong a nép és öklei és tipog,
káromkodás záporzik, zúgva fojtón,
ordítozás és számtalan szitok.
Nálunk a poszt áll a Bow-Streeten, otthon,
itt őr siet hozzád, mihelyt hivod:
de egyre káromkodnak, mint a kocsmán,
szavak cafatja röpköd itt is, ocsmány.
87
Reátaláltak a csónakra végül
s a nyájas áron lágyan ring tova,
beszélnek a táncokról és zenéről,
a táncosokról s egy-két tétova
kis botránykáról: a hölgy elfehérül
(épp házukhoz simult a gondola),
remegve látja, a grófhoz simulván,
előtte áll megint a bús muzulmán.
88
„Uram” szólt zordan a gróf, s hangja ingott,
„ittléte oly váratlan és merész,
hogy meg kell kérdenem, miféle indok
vezette. Azt kell hinni, tévedés.
Remélem, az, de hagyjuk el az undok
bókot, az érdekébe kérem, és
ha most se érti meg, tüstént megérti”.
„Dehogy is tévedés" felelt a férfi.
89
„E hölgy a feleségem!” A fehérnép
ilyenkor sápadoz, az angol az
elájul, vagy mindent dühöngve széttép,
de nem heves és nem vad az olasz.
Ők szentjeiket hívják, a szegénykék,
s mikor ocsúdnak, csitul a panasz.
Fűzőt se tépnek föl és nincs üvegcse,
só, repülőzsír, gyógyszer, szesz se, csepp se.
90
És szólt a nő — no mit? Kukkot se mondott.
A gróf behívta most az idegent,
és nem kezelte már, mint a bolondot!
„Ezt megbeszéljük, kérem, idebent,”
szólt: „látni tetszik, mennyi nép tolong ott,
és tudja, hogy a botrány mit jelent,
mert a tömeg kajánkodik örökkön,
csak arra les, hogy untalan röhögjön.”
91
Bementek, kávét kértek: jött azonnal,
kereszténynek, töröknek szent ital,
mit mind a kettő más-más módon forral.
Most Laura begyesen rárivall:
„Pogányul hogy hívtak?” szól sunyi orral:
„Szakállad is mily óriási, jaj!
Huh, hogy maradhattál el ily sokáig?
Rózsákba jártál, hűtelen, bokáig.”
92
„Hát igazán török vagy, életem, nézd?
Csíptél új asszonyt, csapodár legény?
Evésnél nem használnak sohasem kést?
Remek egy sál — ugyi ez az enyém?
S miért nem eszi a török a sertést?
Hát évekig se néztél énfelém.
Jézus segíts! Az orcád jaj de sárga!
Be hóka lettél! Csak nem ment a májra?”
93
„Ez a szakáll nem áll neked jól, lelkem,
Beppo, nyirasd le, mégpedig hamar:
mért viseled? Ó majdnem elfeledtem —
Ugye hűs itten, a szél foga mar?
Milyen vagyok? No ha ily öltözetben
meglát a nép, még botrányt is kavar.
Maradj. Ilyet se ért meg az, kit nő szült.
Hajad rövid s — ó szentatyám — megőszült.”
94
Hogy mit felelt Beppo, talán lerója
más krónikás. A tenger roncsa lett
vitorlása, hol állt hajdanta Trója,
rabszolgának vitték el, éhezett,
verték, amig kalózok orv hajója
a szomszédos öbölbe érkezett,
majd renegadónak, beállt kalóznak,
S barátjai ővele elhajóztak.
95
Aztán megtollasult, s a vágya kínzón
égette lelkét, látni otthonát.
Azt hitte, tartozik még ezzel itthon,
és nem rabol a tengeren tovább.
Oly egyedül volt olykor, mint Robinson,
hát egy hajót bérelt föl, jókorát:
dohányvivő remek, spanyol dereglyét,
s tizenkét evezővel fölszerelték.
96
Volt pénze is (a jó ég tudja, honnan),
fölvitte a hajóra hallgatag,
és megszökött, veszéllyel küzdve, nyomban,
szerinte Isten védte ezalatt.
Egy árva szót se mernék szólni, hogy van
ez a dolog. De a hajó haladt,
a sziklafoknál három nap botorkált,
de azután szél nyomta a vitorlát.
97
Szigetre értek, itt a sok cókmókot
s magát egy más hajóra tette ő,
és lett belőle egy bús, elfogódott,
öreg, török arany-kereskedő.
De végül mégiscsak kikászolódott,
nem lőtt rá a nép, a pereskedő
Velencében kiszállt — szilárd az elve-
nejét, hitét és házát követelve.
98
Nejét átvette szépen, s újra bölcsen
megkeresztelkedik (jutalmat ád),
a gróf térdnadrágját elkérte kölcsön,
lerúgta a bolondos maskarát,
hogy visszatérte ünnepi színt öltsön,
dús lakomára hívta a barát,
gyakran nevették évelődve aztán —
de kötve hinném, fele se igaz tán.
99
Zaj-baj után az aggkorára írnak
maradt aranyja s a terefere.
A nő miatt még sok bús napra virradt,
a gróffal is volt néhanap pere.
De fogyatékán ez a kis papírlap,
mesénk lepergett, végezzünk vele,
históriánk, ha megkezdjük, kinyúlik,
de vége van, nem késik, ami múlik.