Az őszhöz

A Wikiforrásból
Az őszhöz
szerző: John Keats, fordító: Tóth Árpád
Nyugat 1919. 7. szám [1]


Halk párák s édes ízek évszaka,
Jössz s hű híved, a sárga nap örül,
És összefogtok s dús fürtök soka
Csügg a szőlőn a nádtetők körül;
Vén alma-ágat áldott súly töret,
S zamat tölt minden őszi magvakat,
Dinnye dagad, feszül édes bele
A mogyoróknak s száz bimbó fakad:
Késő virág, minőt a méh szeret,
S már azt hiszi: örök méz-szüret,
Bár nyári sejtje csordultig tele.

Ki nem látott még téged? ─ Kiszököm
S megleslek gyakran csűrök közelén,
Ülsz gondatlan a téres küszöbön,
S hajad lágyan leng a cséplés szelén,
Vagy épp aratsz s halk mákillat hatol
Hozzád s elaltat és nem éri már
Sarlód a szomszéd, reszkető fű-kalászt,
Vagy főd, mint fáradt béresé, hajol
Patak tükrére s friss italra vár;
Vagy bor-prés mellett les lassú, sovár
Szemed, hogy végső cseppig hullni lásd.

Hol a tavasz nótái? mind halott?
Mi gondod rá! van néked is zenéd:
Míg esti felleg sző be halk napot,
S a tarlón rózsák színét szűri szét,
A parti fűzfák közt busongva dong
A szúnyograj, mely száll meg szétomol,
Mert kapja-ejti kényén könnyű lég;
Kövér nyáj béget s visszazeng a domb,
Tücsök cirpel, veres begy is dalol:
Vékonyka fütty a szérűskert alól,
S gyűlő fecskék zajától zúg az ég...