Anyanyelvemről, huszonegy tételben

A Wikiforrásból
Anyanyelvemről, huszonegy tételben
szerző: Végvári József
Debrecen, 2003 november 10.

Dr Végvári József

nyelvtanár írása
  1. Az őstörténeti oldal[1], vagy nyelvünk ősiségének kérdése aránytalanul nagy súllyal szerepel mai vitáinkban, pedig nézetem szerint nem kulcskérdés, több okból sem. Az egyik az, hogy nyelvünk nemcsak az egyenes vonalú (lineáris) időben létezik, hanem (az indogermán eredetű, ún. „fejlett és korszerű tudományos világnézet” által „kezdetlegesnek és gyermetegnek” ítélt, s ezért kiiktatott ) körkörös vagy csigavonalú (idegen szóval: ciklikus vagy spirális) időben. Ez áll (mitikus) történelmünkre, sőt egész népi műveltségünkre, hagyományunkra is. Ez a fajta működésrend a külső szemlélőnek úgy tűnhet föl, mint a búvópatak; gondoljunk az ábrázoló népművészet fölvirágzására a 19. század közepén, vagy a táncházmozgalomra, legújabban a néphagyomány iránti általános és széleskörű érdeklődésre, mely képes a hatalom, az oktatás és a tömegtájékoztatás által akár 50-100-150 éven át folytatott hazudozást-kábítást-porhintést is zárójelbe tenni, hatástalanítani. Így „működnek” nyelvünkben a szócsaládok vagy szóbokrok is. Tehát a „világ-virág”, az „édes”, a „tér”, „húgy” vagy „búttában”, „ízesül” szavaink és családjaik, az olyan hangrendi párok mint „váz-fesz”, elsősorban nem történelmi képződményeknek tekintendők, melyek az egyenesvonalú időben „keletkeztek” és idő múltával „eltűnnek”, hanem sajátos értelemben vett örök érvényű szerkezetek, melyek egy ideig lappanganak, majd kortól és helytől függően más-más arculatukat képesek megmutatni, s ezzel számunkra a valóságot értelmezni, képletezni. Igaz ez templomos mángorlóinkra, népmeséinkre vagy valamely népszokásunkra is. Ezért számomra csekély haszonnal jár annak kimutatása, vajon létezett-e nyelvünk mondjuk 2160 vagy akár 26000 évvel ezelőtt (egyébként a válaszom: igen, biztosan létezett), vagy hogy megelőzte-e legalább 2x2160 évvel a sumér vagy kínai nyelvet? Vagy mióta létezik benne a SzűR szó? Vagy hány ún. etimont őrzött meg mondjuk a franciához képest? Párhuzamként: értelmes kérdés-e az, hogy 26000 évvel ezelőtt élt Nyilas jegyű elődnépeinknek volt-e mángorlójuk, és vajon mit karcoltak bele? Minthogy föltehetően akkor is a szellemi világrenddel összhangban éltek, másféle, de alighanem ugyanolyan magas művészi szintű, világegyetemes (kozmikus) mértékű és alapozottságú ábrákat, mint 19. századi pásztorfaragóink, Király Zsiga vagy Hodó József (akikről a hivatalos művészettörténet és a közoktatás – szigorúan önhibájából – tudni sem akar). Úgy vélem, az „örök érvényű” jelző nemcsak mennyiségileg hosszabb tartamú mint mondjuk az „igen ősi”, hanem mutat a másik irányban is, a jövő felé.
  2. A nyelvrokonság kérdése a nyelv térbeli oldalát érinti, és – második okként – lényegében ugyanazt gondolom róla, mint az időbeliről: nyelvünk mesei (vagy mitikus) és kozmikus, szentségi (szakrális) térben (is) létezik, szerkezetei a mitikus tér tárgyait, viszonylatait, illetve a benne végbemenő folyamatokat képezik le. És mivel a mesei vagy szentségi valóság lényegileg mindenütt ugyanaz, a magyar és a világ bármely más – szervességét legalább nyomokban őrző – nyelve között fogunk meglepően nagy számú párhuzamot találni (az alább kifejtendő Saussure-i tétel a nyelvi jel önkényességéről éppen ebben akadályoz meg bennünket), és ennek az égvilágon semmi köze a hagyományos értelemben vett genetikai (?) nyelvrokonításnak. A nyelvrokonság eszméje történelmileg korlátozott térben és időben merült föl: Nyugat-Európában a 19. század elején, amikor az indogermán népek hirtelen elkezdenek maguknak rangos ősöket keresni, és mindjárt meg is haragszanak ránk (s elindítják soros hadjáratukat kioktatásunk és „fölzárkóztatásunk” céljából) – azért, mert nekünk nem kellett keresni, hiszen a magyarságban mindig élt a hun-szittya származás tudata. (Párhuzamként: hol volt, illetve hol van Szkítia? Ne a Cartographiai Vállalat térképein keressük; ma is megvan, és onnan ma is ki lehet jönni. Talán most megint jövünk is kifele, az előörs már látszik.) Az efféle rokonkeresési és rokongyártási mozgalmak viszonylag rövidtávú politikai-világnézeti célokat szolgálnak, és önmaguktól eltűnnek, ha ezek a célok elvesztik időszerűségüket.
  3. Viszont egy valamire kiválóan alkalmas a nyelvrokonság kérdése (s ez már a harmadik oka ez irányban fennálló érdektelenségemnek): hogy elfedje, homályba burkolja a lényeget, a szókincs belső összefüggésrendjének, szervességének, tehát egészen pontosan: a szócsaládok vizsgálatának kérdését. Nyelvünk (szókincsének) e kétféle megközelítését nagyon pontosan fölvázolja Lugossy József (az akadémiai nyelvtudomány részéről méltatlanul, de nagyon tudatosan) felejtésre ítélt, illetve kiiktatott nyelvészünk 1857-ben megjelent tanulmányában, melyben a „szócsaládosítást” a történeti-összehasonlító vizsgálat elé helyezi sorrendben, de mindkettőt fontosnak tartja. Csakhogy róla pontosan azért kellett elfeledkezni, mert merészelte ezt a két módszert egyenértékűnek, egymást kiegészítőnek tekinteni. Ő maga a szócsaládosítást tartotta fő feladatának, s e tanulmányában példát is mutat erre „fél” szavunk s rokonságának elemzésével. Talán tekinthető a szerves műveltséget megalapozó kutatók egyikének, bizonyos értelemben a „szerves nyelvészet” előfutárának. A következő évben már ezer példából álló magyar hangrendi párhuzamot tesz közé, köztük „apad-eped, árny-ernyő, buzog-pezseg” stb., melyek óriási többségéről tudni sem akar mai nyelvészetünk. Ekkorra ugyanis már Hunfalvy alias Hunsdorfer uralja az akadémiát (éppen véget ér a Bach-korszak), ugyanebben az évben pedig testvéri segítségnyújtás céljából behívja Németországból Josef Budenzet, s aztán ők ketten (a magyarajkú, de kozmopolita gondolkodású Brassai sajnálatos közreműködésével) a szócsaládosítást eltávolítják a küzdőtérről (ennek egyik oka az lehet, hogy előbbiek nyelvében effélék nem nagyon vannak, vagy már nem működnek), s azóta is tudományos szómagyarázatnak kizárólag az (ún. „rokon” nyelvekkel) térben hasonlító, illetve az időben (történetileg) vizsgálódó szófejtés marad: „megmutatták nyelvészetünknek azt a biztos utat, melyet soha többé el nem hagyhat” – Pallas Lexikon. (Merem remélni, hogy el fogja hagyni.) E két németajkú személyt „tiszteljük” (vagyunk kénytelenek tisztelni) mai napig a „tudományos magyar nyelvészet” megalapítóiként; a szepességi szász Paul Hunsdorfer 17, Budenz pedig 22 éves koráig egy szót sem tud magyarul, mégis az általuk lefektetett „alapokon” nyugszanak iskolai anyanyelvi tanterveink a mai napig, azok alkotják nyelvi tudatunk és tudásunk „tudományos alapjait”. Ezekben a tantervekben minden benne van, ami indogermán szempontból a magyar nyelvben észrevehető; ami nem, az természetesen nincs benne – hogyan is lehetne?. És nemcsak anyanyelvünket illetően működtek, hiszen Hunsdorfer-Hunfalvy nagy küldetésének tartja, hogy a szerinte butácska és elmaradott magyarokat megismertesse a „korszerű nyugati tudomány óriási eredményeivel”, elveivel és módszereivel, továbbá fölvilágosítsa őket valódi eredetükről, az addig hitt „mesék” helyett (szkíta-hun-magyar folytonosság, stb.). Nyugodtan mondhatjuk, hogy kettejük működése fölért egy Trianonnal (és mindkettőjük nevét ma középiskolák és utcák viselik!), pontosabban nyelvünk első Trianonjával; a második alighanem „A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára” című háromkötetes mű megjelenése (1967), melyet Szőcs István kolozsvári író joggal nevez a magyar nyelv elleni legförtelmesebb gúnyiratnak (ami természetesen nem azt jelenti, hogy e mű szakmailag teljesen használhatatlan volna). – Nyelvünk (lineáris időben vett) őstörténete helyett tehát jóval tanulságosabb lenne nyelvtudományunk történetét szemlélni, hiszen mai napig általános a vélekedés, hogy csakis nyugati módszerek átvételével, alkalmazásával vizsgálandó (és vizsgálható) anyanyelvünk (erről még lásd alább).
  4. A szócsaládosítás mint nyelvvizsgálati (illetve szókincsvizsgálati) módszer kiiktatása és Lugossy elfelejtetése nem az egyetlen oka annak, hogy érdemi szónyomozás azóta sem folyik. Ekkortájt születik meg Svájcban F. de Saussure nyelvész, akinek majd feladata lesz 50 év múlva kifejteni (bizonyítás nélkül) a már jóval korábban hallgatólagosan és széles körben elfogadott tételt a nyelvi jel önkényességéről, megegyezésszerű voltáról. Ha pedig a nyelvi jel, a szó önkényes, esetleges, megegyezésszerű, tehát nincs kapcsolatban az általa jelölt valóságszelettel, akkor ugyanúgy lecserélhető, helyettesíthető, mint mondjuk egy KRESZ-tábla. Önkényes, megállapodásszerű elemek között pedig érdemben rendszerszerűségről (azaz egymást motiváló, magyarázó szavak családjáról) sem lehet beszélni (a lexikológia – a szókincs vizsgálata – azóta ki is szorult a nyelvtudomány peremére). És ez megint nemcsak a nyelvi jelre vonatkozik, hanem pl. a népművészet képjeleire is. Amikor Molnár V. József vagy másvalaki népművészeti ábrákat értelmez szentségi-szertartási szempontból egy világegyetemes rend síkján, a „magas tudomány” azt ugyanolyan szélhámosságnak tartja, mint amikor én vizsgálok egy szóbokrot, és nem az a fő kérdésem, hogy honnan származik a szó, hanem az, hogy hová épül be? Hogy a valóság mely darabját képletezi, és milyen összefüggésrend nyilvánul meg közöttük?
  5. Saját műveltségétől, szellemi örökségétől sokakhoz hasonlóan elvadított, idegennyelv szakos tanárként két mestertől tanultam nagyon sokat, egy-egy mondatukat idézem: „Anyanyelvünk és népművészetünk egylényegű” (Pap Gábor), és „A természetes műveltségben élő, kívül-belül rendezett ember minden mozdulata: szertartás” – és fordítva: azzal rendezi magát, hogy hétköznapi mozdulatait is megszenteli (Molnár V. József). Nyelvre átfogalmazva: elvileg minden egyes szó kimondása (a kötőszavaké is!) – szertartás. Tehát nemcsak önkényességről, véletlen egybeesésekről nem lehet szó hagyományos jelrendszereinkben, hanem éppenséggel bátran feltételezhetünk nagyfokú egybeesést e rendszereink (ábrázoló népművészet, nyelv, néptánc, szokásrend, stb.) és az általuk képletezett (mitikus) valóság szerkezete és működésrendje között. Továbbmehetünk Lugossynál: nemcsak belső motiváltság (azaz megmagyarázhatóság, indokolhatóság vagy átláthatóság) és rendezettség van nyelvünkben (fecsérel-pazarol, hervad-sorvad, fonák-fenék, foszlik-feslik, kasza-kés stb.), hanem általánosságban megfogalmazhatunk egy nagyon kemény tételt: nyelvünk szerkezete és működésrendje – még mai megnyomorított, lappangásba kényszerített állapotában is – képes képletezni, megidézni a Teremtő rendjét, a valóság teljességét, annak nemcsak anyagi, hanem lelki és szellemi szintjein is. Nyelvünk, népművészetünk és a mitikus valóság csodálatos összhangja, rokonsága gyönyörűen mutatkozik meg a híres korondi szarvasos tányéron (Páll Antal műve az 1960-as évekből, tehát nem a távoli, ködös múltból!): SzaRV – SZáRNY – SziRoM – SzeLLeM.
  6. Az iskolai anyanyelvi nevelés több okból is torzul: egyik a kizárólagos finnugor rokonítás, amit ugyan nem ismételgetnek folyton az órákon, mégis meghatározó a jelentősége, hiszen ma a szónyomozás szinte kizárólag azt jelenti, hogy választ keresünk a „Honnan származik?” kérdésre, és makacsul elkerüljük a „Hová épül be?” kérdést (mert ezt idejekorán „tudománytalannak” nyilvánították). Nem kevésbé súlyos a következő alaptétel, amit szintén nem hangsúlyoz az oktatás (sőt így talán meg sem említi, „csak” keményen és következetesen érvényesíti), ez pedig nyelvünk alaktanáról és mondattanáról állítja, hogy az csak az indogermán nyelvekre, jelesül a latinra (görögre, angolra stb.) kidolgozott fogalmak, módszerek és eljárások segítségével vizsgálható. Karácsony Sándor a múlt század harmincas éveiben felsóhajt: vajon lesz-e valaha olyan nyelvtanunk, mely a magyar nyelvet nem kívülről behozott szempontok és osztályozások szerint (vagy Lugosy szavaival: „az árja nyelvészet kész törvényeit átírva”), hanem önmagából, saját belső lényegéből, sajátosságaiból kiindulva fogja tudni magyarázni? Mára ennek nemcsak szükségessége, de lehetősége is kezd kirajzolódni; szükségtelen bármiféle nyugati vagy keleti nyelvtudomány (legföljebb mint tanulságos és kerülendő tévutak), rendkívül gazdag néphagyományunk, önálló és máshonnan le nem vezethető szellemi örökségünk és nyelvünk újszerű, teljeskörű nyelvészet kidolgozását teszik lehetővé, sőt: ezt meg is követelik. Ez a nyelvészet körvonalaiban már kezd kirajzolódni, de nagyon sok munka vár ránk.
  7. Anyanyelve értékeinek fölismeréséhez el sem jut a gyermek, mert az iskolai nyelvtanórák unalmasak és érdektelenek számára (tanár és diák egyaránt sejti, hogy ezek az órák nem anyanyelvükről szólnak). Innen kikerülve a való életben is azt látja, amit ott tanult a nyelv szerepköréről: eszerint a nyelv nem más mint „az emberi kommunikáció eszköze”, vagyis fogyasztói igényeink megfogalmazásának és – jó angolszász módra – lehetőleg mások rovására történő érvényesítésének eszköze (esetleg még arra lehet alkalmas, hogy ostoba vicceket meséljünk egymásnak, és hagyjuk magunkat félretájékoztatni, sandán befolyásolni a mindenkori hatalomtól). Tehát már meg sem fordul fejében, hogy másra is használható, pl. a világ értelmezésére, nagyon ősi és alapvető tudás szerzésére a világ szerkezetéről, a Teremtő rendjéről és működéséről.
  8. Így lassan elérkezünk nyelvünk sajátosságainak számbavételéhez, amikor is nem az általános nyelvészet (indogermán nyelvekre alapozott) elvárásaiból indulunk ki, hanem a szerves jelrendszer és (mitikus) valóság közti rokonításból. Hangtani síkon a legsajátosabb dolog az, hogy a fogalmak szellemi tartalma elsősorban mássalhangzók révén fejezódik ki és adódik át, vagyis szavainknak van egy igen szilárd és tartós mássalhangzó váza (amit más szempontból hívhatunk a nyelv szellemi szintjének is). A mássalhangzók hat csoportba szerveződnek már egyes 19. századi nyelvészeinknél (hetedik lehetne a magánhangzók csoportja); az egyes csoportokon belül szabadon váltakozhatnak, de bizonyos szabályok szerint csoportok közötti váltás is lehetséges. Így fenti példáinkban a „FeCSéRel-PaZaRol” páros az ún. befúvó és sziszegő hangok váltakozását szemlélteti (a hangrendi párhuzam mellett), a korondi tányérhoz föntebb említett szavak pedig a „sziszegő-jelíró-nemes” hangcsoportokon belüli váltásokat. Ez gyökeresen szembenáll a hivatalos nyelvészet álláspontjával, mely nem tesz minőségi különbséget a kétféle hang között, sőt az ún. megkülönböztető jegyeken alapuló hangtani elméletek (Trubeckoj, Jakobson, Chomsky–Halle és követőik) mára teljesen összemosták a magánhangzókat a mássalhangzókkal. Ennek egyik oka az, hogy az indogermán nyelvekben a magánhangzóknak is komoly alaktani szerepük van (pl. tőhangzó váltása az angol rendhagyó igék és főnevek sorában), míg nálunk „csak lelkesítenek”, vagyis pl. tájegységi különbségeket, rokonértelmű párokat stb. fejeznek ki.
  9. Hogy milyen párhuzamok fedhetők fel hasonló mássalhangzó képlettel rendelkező szavak és a valóság mesei vagy szentségi arculata (jelen esetben keresztény vallásunk) között, talán legteljesebben eddig „Hit és anyanyelv” című írásomban sikerült bemutatni, egyrészt a TeST-TiSZT(a)-TéSZTa-oSTYa (és angol TaSTe-ToaST-DuST-HoST), másrészt egyalakú LaK1,2 szavunk, harmadrészt íZ1-5 szavunk rövidített elemzésével. A teljes rendszer csak a magyarban van meg, az angolban már csak a cserepeit találjuk meg – a szó szoros értelmében, hiszen az e nyelvben is föllelhető TeST szó latin előzménye tényleg cserépdarabot jelent; az angolban – lévén jellegzetes mozaiknyelv, szókincsének a norman hódítás okozta 50%-os lecserélése miatt – tényleg van „eredete” (azaz egyenesvonalú időben nyomozható leszármazása) a szavaknak – egyebe már alig van. E tárgykör teljes kifejtése 2-3 előadást igényel, de a Turán 2002/3. számában megkíséreltem néhány oldalon összefoglalni, bár lehet, hogy ez az érthetőség rovására történt. Ebben sikerült igazolni, milyen pontos fedésbe hozhatók szavaink és szertartásaink, sőt keresztény hitünk fontos alaptételei. „Kezdetben volt az Íge” – ez a mondat nem valamiféle szókép, hanem kemény és nap mint nap érvényesülő valóság, amit ideje volna komolyan venni. A Teremtő rendje mindenképpen érvényesül a világban, mai lepusztult világunkban is, s ennek nyelvi kifejeződése lesz még egy olyan sorvadt, elszervetlenült nyelvben is, mint az angol: a World Trade CeNTeR nevű pokoli ikertorony nevének utolsó tagja magyarul SzeNTéLY-nek, angolul CeMeTeRy-nek , azaz temetőnek olvasható ki. A világuralomra törő, helyi műveltségeket és szokásrendet legázoló pénzhatalomnak emelt szentélyből így vagy úgy, előbb vagy utóbb temető lesz, akár az al-Kaida szabadságharcosai, akár a CIA és a MOSZAD emberei robbantották föl, ahogyan ez utóbbit is sokan hiszik. A mai nyelvészet (és az egész tudomány) tagadja az efféle párhuzamoknak még a lehetőségét is, mint ahogy nyelv és világkép összefüggését is – nyilván alapos oka van rá, hogy jó esetben műkedvelésnek, szélhámosságnak, rosszabb esetben lélekgyógyászati esetnek, netán – a korral haladva – a közeljövőben (szellemi) gerillaharcnak, terrorizmusnak minősítse az enyémhez hasonló búvárlatokat. (Kiemelném azt, hogy efféle okfejtések megértéséhez szükség van Istenben vetett hitre, de ez talán nem túlzó, teljesíthetetlen követelmény. Aki nem hisz, aligha várhatja el, hogy föltárul előtte a teremtő ige működésének rendje, legföljebb öncélú játékokat űzhet nyelvészet címén.) Gondoljuk csak el, hogy anyanyelvünk szókincsének túlnyomó része – ha ugyan nem egésze, beleértve még a legújabb idegen kölcsönszavak egy részét is, ilyen szócsaládokba rendezhető (Lugossy kifejezésével: „szócsaládosítható”), melyeknek jól kitapintható mitikus (a mindennapi tapasztalaton túlmutató) értelmezése is van, sőt elsősorban az van. Hogy Lugossyt emiatt félreállították, és az akadémikus nyelvészet – nyomában pedig az egész anyanyelv-oktatás – erről azóta sem tud, s ezzel nem foglalkozik, enyhe kifejezéssel is súlyos és megbocsáthatatlan szakmai felelőtlenség, nem is beszélve a magyarságtudat részben emiatt bekövetkező torzulásáról és az anyanyelvhez való viszony leromlásáról. Szerencsére nyelvünkből semmi el nem veszett, annyi a dolgunk, hogy lefújjuk róla a kincseit takaró porréteget, letakarítsuk a mocskot, amit rákentek egyfelől a Habsburgoktól támogatott díszes Hunsdorfer-Budenz páros és az őket máig követő, mindenféle rendszerben – kizárólagos és nagymérvű – állami pártfogást élvező nyelvésznemzedékek, másfelől a szerencsétlen Saussure és a nyomdokaiban járó strukturalisták, újabban pedig a generativisták. Új tudományosságot kell létrehozni, melynek alapját nem az Arisztotelészig visszavezethető indogermán formállogikai-racionalisztikus-empirikus, deduktív-absztrakt” maszlag képezi, hanem a szerves jelrendszerek működésének részben még föltárandó alapelvei, a rokonító gondolkodás és a párhuzamok. A műveltségünknek, nyelvünknek és nemzettudatunknak eddig mérhetetlen károkat okozott árja illetve indogermán nyelvészet (Lugossy és Karácsony szóhasználata) egy napon remélhetőleg ki lesz tiltva a magyar nyelvnek még a közeléből is, képviselői gyakorlatozzanak inkább a német, ógörög, héber vagy egyéb elszervetlenült nyelveken, a miénket pedig hagyják békén.
  10. A vizsgálandó egységek különös csoportját képezik az egyalakú szavak vagy homonímák (MéH, LéP, VáR, NyúL, Nő, ToL[L], VaR[R], SzűR, TeReM, stb.), melyek jelentései között – szöges ellentétben az akadémikus nyelvészettel – igen szoros összefüggést tételezünk föl – és bizonyítunk be (természetesen nem formállogikai keretek között, hanem itt is rokonítás, párhuzamok révén). Egy részükben főnévi és igei jelentések párhuzamát látjuk, melyek ily módon a valóság állapotszerű, illetve folyamatszerű oldalát vagy viselkedését idézik meg. Ezt a különbséget régi magyar nyelvészetünk pontosan érzékelte, Horvát István 1805-ben „állatos neveknek” mondja a főneveket (az ige pedig folyamatként = növénynek felel meg). Valószínűleg elmosódik a határ egyalakú szavak, hangrendi párhuzamok és szócsaládok között, de egy szerves rendszerben ez várható is. Folytatni kell az ilyen rendszer vizsgálatának legjobban megfelelő módszerek kidolgozását.
  11. Sajátos szépségeket tartogat számunkra ragozási rendszerünk is, melyet szintén sokan valamiféle véletlenszerűen létrejött, elhanyagolható fontosságú alaktani jelenségnek tartanak, s kísérlet sem történik világképi vonzatainak megfogalmazására. Itt először azt kell tisztázni, hogy a 19. sz. közepén az indogermán nyelveket szerkezeti sajátosságaik (s nem „rokonságuk”) alapján hajlító (flektáló) nyelveknek, míg a magyart, a török és finnugor nyelveket, a busmant, baszkot, a kaukázusi nyelveket és az indián nyelvek egy részét (majd később a sumért is) a ragozó (idegen szóval agglutináló) nyelvekhez sorolták az akadémikus nyelvészet nagy nevű képviselői, és ez az osztályozás nézetem szerint szilárdabb alapokon nyugszik, mint a nyelvrokonítás. Tehát akkor javítsuk ki a széles körben elterjedt, de teljesen téves szóhasználatot, mely szerint az oroszban, latinban stb. is volna „ragozás”. Ezek a nyelvek nem tudnak ragozni, csak hajlítani vagy hajtogatni (éppen ezért sorolták őket a flektáló nyelvekhez). Egy latin, orosz, szanszkrit igét vagy főnevet semmi módon nem lehet elragozni (csak hajtogatni, illetőleg konjugálni és deklinálni), tehát bármilyen keserves, le kell szokni erről a súlyosan megtévesztő szóhasználatról, akármennyire fog kapálózni ellene a közvélemény vagy a hivatalos nyelvészet (mert bizonyára fog), legalább saját osztályozásaik tiszteletben tartására szorítsuk rá őket. Minthogy – másféle érveléssel, a szócsaládosítás vonalán – RaG1 szavunk a RuHá-hoz köt (s ezáltal a ViSeL-ethez, ViSeL-kedéshez és ViSSZáL-áshoz, azaz viszonyuláshoz), RaG2 pedig a tetőt hordozó (viselő) szarufákat jelenti (ácsmunka), a ragozás valójában illesztési, illeszkedési (vagy ha úgy tetszik: újraszervesítő) művelet. Tehát a valósághoz való viszonyuk egészen más lesz a ragozó (és az ún. bekebelező, pl. az indián nyelvek nagy része) nyelven beszélő népeknek, mint a hajlító (indogermán, sémi) és az ún. elszigetelő vagy analizáló (kínai) nyelveken beszélőknek, akik folyton elhajolnak, eltérnek és elvonatkoztatnak tőle, s így önmaguktól is. Ékezettel pedig a RáG igét kapjuk a ragból: ahogyan a szent áldozásban Jézus testét NyeLV-ünkre vesszük, NyáL-unkkal elkeverjük és le-NyeL-jük, ugyanúgy meg-FoG-juk és meg-RaG-adjuk, azaz hasonítjuk magunkhoz, tesszük anyanyelvünkkel magunkévá a környező világot, melyet nem akarunk indogermán vagy sémi módon uralmunk alá hajlítani és birtokolni, hanem inkább összeépülni, egybehangolódni vele; a magyarság illik a világnak. Annak, aki – és amíg – Isten tenyerén van, nem kell eltérítenie, megkülönböztetnie magát a világtól, vagy elszigetelnie magát tőle.
  12. Ezek után igazán különös dolog lenne, ha a mondattan terén nem találnánk sajátos magyar vonásokat. Bizony találunk, és itt nem is nagyon kell törni magunkat, mert Karácsony Sándor, a 20. századi hazai nevelésügy legnagyobb alakja „A magyar észjárás” című könyvében ehhez lerakta az alapokat. Észreveszi, hogy az indogermán észjárás alapjaiban eltér a magyartól, továbbá azt, hogy ennek az eltérésnek nyelvi okai vannak. Három pontban foglalja össze a különbségeket. A) az indogermán mondatfűzés és gondolkodás lényege szerint alárendelő, míg a magyar (és föltehetően a többi pusztai, és mellesleg (?) szintén ragozó nyelveket beszélő népek) jellegzetesen mellérendelő módon fűzik össze mondataikat, így is gondolkodnak és viselkednek. Ennek megint nagyon komoly világképi vonzatai vannak, hiszen történelmünk a bizonyság rá, hogy a többi néppel, a természettel és annak isteni rendjével szintén képesek vagyunk, vagy legalábbis a legutóbbi időkig képesek voltunk, mellérendelő módon együtt élni, ami nemigen mondható el az indiánok millióit lemészárló, rabszolgák tömegeivel kereskedő, gyarmatosító, természetromboló, folyton háborúzó angolszász, spanyol, német stb. nemzetekről. B) a magyar szemléletes (lásd szócsaládok – bár Karácsony ezt nem veszi észre, ő csak mondatszinten vizsgálódik), az indogermán elvont (absztrakt, deduktív), vagyis elvonatkoztat a valóságtól, mert megszakadt vele a közvetlen viszonya. C) Másként kezelik a fogalmakat, amennyiben az indogermán mindig fölöttes fogalomhoz való alárendeltségében tekinti, a magyar viszont mindig egy másik azonos rendű fogalomhoz képest ragadja meg a fogalmat (ikerviszony); tehát az indogermán folyton fölfelé „definiál”, elszigetel és elkülönít, befagyaszt és megmerevít, a magyar viszont párhuzamokban gondolkodik és fejezi ki magát – az idegen mintákat követő oktatás, tudomány, politika stb. ettől próbál meg elidegeníteni, erről próbál meg leszoktatni bennünket (ahogy Lugossy mondja: szavaink egymást magyarázzák). – Keresztény hitünktől is merőben idegenek az alárendeltségi viszonyok (sajnos egyházainktól nem), hiszen Jézus megszületésével valójában Isten mellénk rendelte magát, TeST-VéRei lettünk fiának. A mai magyar ember meghasonlottságának talán legfőbb oka éppen az, hogy legkésőbb hétéves korától nyelvének működésrendjétől, népi hagyományának szellemétől merőben eltérő, sőt azzal homlokegyenest ellenkező észjárást kényszerít rá az iskola, most már több száz éve. Mióta az iskolai oktatás intézményesült, bunkóval verik belénk a merev indogermán észjárást, bugyuta definícóikkal, „szubjektív-komplikált” világképükkel (Karácsony szóhasználata) együtt. És folyton a szamárpadba ültetnek bennünket, mert nem tudjuk átvenni ezt a gondolkodási módot, legföljebb csak a felszínen. „Gúzsba kötni, megnyomorítani, öldösni, kínozni lehet a magyar lelket, indogermánná tenni nem lehet.” (Szívleljük meg ezt a Karácsony-i gondolatot.) Eredendően a magyar párhuzamokban, hasonlatokban, gondolatláncokban fejezi ki magát, melyekre a legszebb példákat népdalaink szolgáltatják. Talán mert tudjuk, hogy a valóság, Isten rendje nem az alárendeltségi elv, nem az indogermán definíciók szerint működik.
  13. A ragozás esetében nyelv és valóság viszonya kissé áttételesebb, a mondatfűzésben közvetlenebb. Nem véletlen, hogy legújabban nyelvünket éppen ebből az irányból éri a legtöbb támadás. Nemcsak kölcsönszavak képében mérgezi nyelvünket az angolszász szemétáradat, hanem mondatfűzésünkben is pestisként terjed az indogermán alárendelő szerkesztés: „A legjobb dolog, ami a gyümölccsel történhet”, „Amire reflektálni szeretnék, az két dolog”, és a többi mondattani torzszülött. Ennek nyelvészeti megtámogatásaként 5 évvel ezelőtt megjelent, generativista (azaz Noam Avram Chomsky iskoláját követő) szellemben megírt „Új magyar nyelvtan” a mellérendelő összetett mondatokat már nem is tárgyalja – mintha valamiféle torz globalizációs összeesküvés folyna nyelvünk és műveltségünk ellen (ugyanez a nyelvtan kétségbe vonja nyelvünk tisztán ragozó jellegét – vajon mi a tétje ennek a gyanús játéknak?)
  14. Ezen a ponton kívánkozik a kérdés: miért olyan rettentően fontos, hogy mi belépjünk az Európai Szövetségbe? (ha jól tudom, ez az „unió” szó magyar megfelelője.) Ha csak azért, hogy nekünk jobb legyen, akkor ők miért sürgetik ezt olyan nagyon? Lehet, hogy szükségük van egy olyan nyelvre, melyben TeST és TiSZTa párhuzamban áll egymással? (az angol BoDy ’test’ görög előzményéből ered a PaTiKa is, ennek pedig BeTeG az egyik magyar olvasata… (Robert Graves kideríti, hogy az Albionnak nevet adó „Fehér Istennő” bőre azért volt krétafehér, mert – leprás volt szegény; ezen Graves meg sem döbben.) Hát ezért kellett betiltani a szócsaládosítást, hogy ezek ki ne derüljenek; mert pusztán a nyelvhasonlításból ezek az összefüggések nem derülnek ki, csak ha összekapcsoljuk a két módszert, ahogy Lugossy eltervezte. Egy olyan nyelvre van talán szükségük, melynek szókincse magasan szervezett, igen összetett, teljes egészében szerves egységet alkot, mint egy óriási tölgy levélzete? Melynek ragozási rendszeréből a valósághoz való újfajta viszonyulási mód tanulható meg: illeszkedés vagy ráhangolódás (égbekiáltó arcátlanság, hogy még ők papolnak nekünk környezetvédelemről, akik a közelmúltban is számokkal szinte kifejezhetetlen mennyiségű olajat ürítettek saját tengerükbe, most pedig fölperzselik erdőségeiket! Akik koldusszegény országokat bombáznak porrá, és „szegényített uránt” vetnek be jó messzire saját országuktól – de hozzánk elég közel). Netán szükségük van egy olyan műveltségre, melynek szerveződése a Teremtő rendjét képletezi, és amelynek észjárása, képalkotási rendje, népzenéje, ősi közigazgatási rendje és gazdálkodási módja egyaránt mellérendelő? A saját kiüresedett, meddővé vált, részben elherdált, részben denaturalizált műveltségük és nyelvük megtermékenyítése, életben tartása – és hatalmuk átmentése – érdekében? Talán nem is az a küldetésünk, hogy „fölzárkózzunk”, magunkat indogermánná mázoljuk, hanem hogy rajtuk segítsünk… Hogy hátha le tudnának egyszer szokni arról, hogy más népeket és a természetet folyton maguk alá gyűrjék, és ezért még ki is tüntessék magukat. EU-tagként meg lehet majd tőlünk tanulni, hogy a valóság elemeit nem csak mennyiségi, hanem minőségi szempontból is lehet kezelni (nyelvünkben a névelő elhagyásával), amire az angol nyelv nem képes. Hogy a magyarban nincs ige a birtoklásra (mint angolban a „to have”), hanem ezt részeshatározóval fejezzük ki („nekem van stb.), vagyis nem birtokolni akarjuk – jó indogermán módra – a valóságot, hanem csupán részesülni belőle. Ezeket és sok egyebet csak tőlünk tudhatják meg – ha akarják, ha egyáltalán képesek fölfogni.
  15. Nyelvünk szépen sorban föltáruló szerves összefüggései lehetővé teszik, hogy más, elszervetlenült nyelvekben is felkutassuk a valahai szervesség maradványait. Eddig többszáz angol-magyar nyelvi párhuzam gyűlt össze, némelyik nagyon szép. Sőt lehetővé vált pl. magának az aNGoL népnévnek az értelmezése – saját nyelvi kereteiken belül: a Szűz-Halak állatövi tengelyre illeszthető rá, és ekkor kiderül, hogy pontosan azt csinálják ma a világban, amire e tengely alapvető ismérvei képesítik őket, csak sajnálatos módon annak nem a világos, hanem sötét arculatában.
  16. Mindennapi életünkben nemigen találkozunk az említett szócsaládokkal, de nem azért, mert túlságosan elvontak lennének (éppenhogy nagyon is szemléletesek), hanem azért, mert indogermán mintákat követve ma nyelvünknek csak egy nagyon felszínes rétegét használjuk, s ezen a fogyasztói létszinten úgy tűnhet, hogy a mi nyelvünk sem jobb az övéknél; „teljesen átlagos nyelvünk van”, vélik nyelvészeink). Holott csupán lappangásba kényszerült nyelvünknek lényegi, fontosabb része – csakúgy mint néphagyományunk jelentős része, búvópatakként létezik, de bármikor felszínre törhet. Különös szépségben bukkannak fel azonban népdalaink régi rétegében, ugyanis ezek szövegéhez senki sem nyúlt. „Ki se mengyek, meg sem adom magam” című könyvemben ilyen népdalelemzésre tettem kísérletet a szócsaládok vonalán (korábban pedig egy angol-skót ballada elemzésére, angol nyelven). Nincs szükségünk semmiféle, idegenből behozott-majmolt árja vagy sémita nyelvészetre, se strukturalizmusra, se kognitív grammatikára, a generatív iskolára pedig végképp nincs (lásd alább). Anyanyelvünket sajátmagából kell kifejteni, sajátosságai szerint megmagyarázni. Nem kell arra várni, hogy Bécsből, Moszkvából, Brüsszelből, vagyis az éppen soros külföldi irányító központból rábólintsanak erre a kutatási irányra. Mi kell akkor ehhez az új magyar nyelvészethez? Kell hozzá bátorság, erős nemzeti elkötelezettség, a magyar néphagyomány alapos ismerete, sajátos érzék általában az emberi nyelvek tanulása és különösen az anyanyelv iránt, a nyugati és keleti nyelvtudomány ismerete és hozzá való egészséges bíráló viszony. (Nem találtam ki semmi újat, csupán felsoroltam Karácsony és Lugossy jellemvonásait.)
  17. Hiányos maradna ez a felsorolás, ha a magyar néphagyomány keretében működő nyelvészként nem hívnám föl a figyelmet az anyanyelv-oktatást közvetlenül fenyegető igen súlyos veszélyre. A Noam Avram Chomsky zsidó származású amerikai nyelvésztől kidolgozott, és transzformációs-generatív nyelvtan néven ismertté vált, föntebb már említett iskoláról van szó. Chomsky olyan nyelvtant akart kidolgozni, mely egyaránt alkalmazható mesterséges (gépi) és természetes nyelvekre. Az eredmény: igen elvont, deduktív elmélet, mellyel a – szintén erősen formális (illetve erősen formalizálható) – angol mondattan egyes jelenségei jól leírhatók, de teljességgel alkalmazhatatlan szabad szórendű, alapvetően mellérendelő nyelvekre, mint a magyar. Egyetemen eddig is tanították (Debrecenben immár tanárszakosoknak kötelező jelleggel), de most félő – és nagyon valószínű, hogy „Vegyük át a korszerű nyugati tudomány eredményeit!” jelszóval a középiskolás tanárokra és diákokra is rákényszerítik. Talán éppen ezt akarja előkészíteni a föntemlített „Új magyar nyelvtan” azzal, hogy egyszerűen (és szakmailag teljesen megengedhetetlen módon) kihagyja a mellérendelő mondatokat a tárgyalásból. Igaz, hogy az eddigi helyzet is eléggé torz, hiszen a kizárólagos finnugor rokonság erőltetése és a latin-görög alapozású nyelvtani megközelítés-elemzés sem hagy teret anyanyelvünk lényegi sajátosságainak fölismeréséhez, de a Chomsky-féle nyelvtan uralomra jutásával sokkal rosszabbra fordul a sorunk, mert ez rendkívül erőszakos elmélet, mely gőzhengerként jön és mindent letarol (talán a parlagfűhöz lehetne hasonlítani – az is újabb keletű amerikai veszélyforrás). Nagyon súlyos veszély fenyegeti az egész közoktatást és mindnyájunkat, mert szét fogja rombolni a még megmaradt anyanyelvi tudatot is a fejekben. Valószínűleg vannak jelen írásban tanulságok a föntebb leírt pontokban is, ebben az esetben viszont nem elméleti fontolgatásokra, hanem sürgős cselekvésre van szükség, a gőzhengert meg kell állítani, mert eltaposhat mindnyájunkat.
  18. Szorosan ehhez kapcsolódó kérdés: Vajon miért nincs párbeszéd a szerves műveltség kutatói és hivatalos tudomány (nyelvészet) között? Ennek több oka van:
    1. A) korunk „tudománya” teljességgel racionalisztikus (az arisztotelészi ellentmondásmentesség talaján álló), formállogikai megalapozottságú (Berényi László találó kifejezésével: digitálisan viselkedik és vizsgálódik), míg a szerves műveltség kutatásában vissza kellett térnünk az ún. rokonító (analogikus vagy komplementer) gondolkodáshoz és vizsgálódáshoz, mely egyes régi nagy műveltségek (azték, sumér, egyiptomi – de a görög már nem!) és saját népművészetünk alapvető vonása, mert azt gondoljuk, hogy ez az ősibb, tehát a magasabb rendű és teljesebb, és csak ez adhat hű képet a világról, Istenről és emberről, a teremtő ige működéséről, illetve rendkívül gazdag szellemi örökségünk csak így érthető és működtethető. Ezt a gondolkodásmódot a hivatalos tudomány mereven elutasítja, mint egyszer s mindenkorra meghaladottnak vélt, kezdetleges (általuk gúnyosan „prelogikusnak”, gyermetegnek nevezett) eljárást. Tehát mi egy minőségileg eltérő tudásféleséget, lényegileg másféle világképet akarunk működtetni (az ő szóhasználatukkal valójában „szuperlogikusnak”, logika fölöttinek lehetne nevezni).
    2. B) részben emiatt, részben másért (pl. tekintélyféltés) a jelenkori tudomány – és különösen hazai képviselői – hajlamosak szélhámosnak, műkedvelőnek, sőt lélekgyógyászati esetnek minősíteni mindenkit, akinek nézetei élesen eltérnek az övéiktől meg az általuk bálványozott indogermánokétól (lásd például Rédei Károly, Zsoldos Attila legutóbbi nyilatkozatai). Nem lehetséges – és teljesen fölösleges – párbeszédbe bocsátkozni azzal, aki már a legelején őrültnek nyilvánít bennünket.
    3. C) élesen elutasítják még a lehetőségét is annak, hogy a magyarság önálló és máshonnan le nem vezethető, sajátos és értékes, igen magas szellemi szinten álló (népi) hagyománnyal rendelkezik (hogy néphagyomány egyáltalán lehet magasrendű, egyetemes, és mához szóló), s hogy ebből eredően sajátos feladata van világunkban, melynek igen nagy részén e műveltség már nyomokban sincs meg. Márpedig hitünk szerint az emberi minőségnek a globalizáció miatt felgyorsult leépülése csak ilyen magasrendű szerves műveltség elsajátításával állítható meg.
  19. A sajátos magyar értékek, hagyomány és küldetés említésére ifjuságunk egy része is igen élesen és indulatosan szokott visszakérdezni – nem rossz szándékkal, hanem inkább tudatlanságból, nemzettudatának hiányából, torzulásából, vagy valamiféle helytelenül fölfogott (ál)demokratizmusból, gépies egyenjogúsító, vagy inkább egyöntetűsítő törekvésekből fakadóan. Valahogyan föltételezik, hogy ha nekünk van pl. magasrendű népművészetünk, óriási népmese- és népdalkincsünk, akkor az angoloknak, norvégoknak stb. is van ezzel egyenrangú hagyományuk, és azzal is kell foglalkozni. Teljesen jogos a fölvetés, és magam szívesen foglalkoznék angol népművészettel. Csak van egy óriási baj: angol népművészet nincs, nem létezik (vagy soha nem is volt, vagy ha volt, elherdálták, nem voltak képesek megőrizni), s erre ők megpróbálnak valamiképpen büszkék lenni. A népzene kifejezést pl. „folk-music”-nak szokás fordítani, de hát az angolok ezen egészen mást értenek mint mi, s amelynek semmi köze a hiteles népzenéhez. Azzal viszont lehet és kell is foglalkozni, hogy az angolszászok mit értenek hagyományon, vagy mi a küldetésük a világban – csak itt nem túl szívderítő dolgok szoktak napvilágra kerülni.
  20. Néphagyománnyal, szerves műveltséggel foglalkozni nem valamiféle menekülést jelent a mai világtól, elmerülést egy szubkultúrában (bár nyilván erre is van példa, lásd a Vagabond című filmet) – éppen ellenkezőleg („szuperkultúrába” való fölemelkedés?). Ez a minden tekintetben magasrendű örökség képes ellensúlyozni, javítani és gyógyítani a világ bajait, biztos szellemi-erkölcsi fogódzót kínálva mai világunk legbonyolultabb kérdéseiben és helyzeteiben – éppen azért, mert teljességet ad, a ma elterjedt és hangosan hirdetett részlegesítő törekvésekkel szemben, mint pl. a számítógép erőszakos terjesztése, vagy a „tudástársadalom” néven újabban népszerűsített sületlenség . Éppen ezért próbálják olyan erőszakosan elzárni előlünk – a jelek szerint sikertelenül. Sokféle egyéb előítéletet lehetne még tisztázni, pl. azt, hogy a néphagyomány nem korszerű, elmaradott, hogy „naftalinszagú”, vagy hogy csak az fordul hozzá, akiből hiányzik az „eredetiség”; mintha valamiféle egyenruha lenne, pedig éppen az általa kínált teljességen belül lehetséges az egyéniség legtermékenyebb és legszínesebb kibontakozása.
  21. Büszke vagyok rá, és szakmai-emberi életutam legnagyobb eseményének – vagy inkább feladatának – tartom azt, hogy nyelvészként másokkal együtt a nagyon magas szellemi-erkölcsi szintű, világegyetemes léptékű, szittya-magyar ősi és soha nem avuló tudás megőrzésén, föltárásán és továbbadásán munkálkodhatom, mely egyfajta műveltségi génbankként az egész emberiség javát szolgálhatja. Hangsúlyozandó, hogy nem felélesztésről van szó, mert hiszen ez a tudás soha nem halt el, de még csak nem is csonkult, lappangva él, gazdagodik és éltet mindnyájunkat a mai napig. Túlélt olyan csapásokat (csak a középkortól számítva), mint államalapítás, egyházak intézményesülése, reneszánsz és „felvilágosodás”, könyvnyomtatás, az ún. „korszerű tudomány” megjelenése, török, osztrák és orosz megszállás, Trianon és egyebek. Túl fogja élni világunknak ma globalizálás és digitalizálás néven terjedő, indogermán-sémi vezérlésű szörnyűséges torzulásait, a TV-korszakot, bugyuta reklámok és erőszakos pénzemberek, gépkocsik, természetrombolás, kábítószer, világméretű butaság, erkölcsi-szellemi süllyedés, istentagadás és erőszak korát, az Európai Uniót, az USÁ-t, és egyéb terrorista (állam)szervezeteket is. Az emberiség úgy fog majd rá járni mint szomjazók a jó kútra.

  1. http://www.origo.hu