A postán
| A postán szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító |
Miután Szladkopercevnek, öreg postamesterünknek fiatal és szép feleségét eltemettük, a postaépületbe mentünk, hogy ott őseink szokása szerint, megüljük a halotti tort.
Miután feltálalták a hagyományos fánkot, az öreg özvegy keservesen sírni kezdett és így szólt:
– A fánkok éppen olyan pirosak, mint amilyen az én megboldogultam arca volt. Éppen olyan szépek, mint ő...
– Úgy van, – mondották a vendégek helyeslően, – valóban elsőrangú szépség volt, olyan asszony…
– Igen… Mindenki csodálta őt… De én, uraim, nem szépségéért és szelídségéért szerettem őt. Ezek a tulajdonságok többé-kevésbé az egész női nemben megvannak és nem olyan ritkák a nap alatt. Én egy más lelki tulajdonságáért szerettem a megboldogultat. Mégpedig azért szerettem az elköltözöttet, isten nyugosztalja, hogy vérmérsékletének vidámsága és élénksége mellett is hű maradt férjéhez. Hű volt hozzám, noha csak húsz éves múlt, míg én már a hatvanhoz közeledem. Hű volt hozzám, öreg emberhez!
A diakónus, ki velünk evett, sokatmondó köhécseléssel és torokköszörüléssel fejezte ki kételkedését.
– Ön tehát nem hiszi? – fordult feléje az öreg.
– Dehogynem, nem arról van szó, mintha nem hinném… – dadogta a megkérdezett zavartan. – De… Csak úgy általában gondoltam, hogy a fiatal asszonyok manapság… nagyon is… találkák, chambres séparéek…
– Ön kételkedik benne és én bebizonyítom önnek! Különböző eszközökkel tartottam meg hűségét, úgyszólván erődítési és stratégiai mesterkedésekkel. Az én óvintézkedéseim és az én ravaszságom mellett egyáltalában nem csalhatott meg a feleségem. Hitvesi ágyam biztonsága érdekében cselhez fordultam. Tudok néhány szót, úgyszólván jelszót… Csak ki kell ezeket a szavakat mondanom és azután nyugodtan alhatom a hitvesi hűséget illetőleg…
– Miféle szavak ezek?
– A lehető legegyszerűbbek… A városban rossz hírt terjesztettem. Ismerni fogják ezt a hírt. Mindenfelé elbeszéltem, hogy feleségem rendőrkapitányunkkal, Ivan Alekszejevics Szalihvatszkijjal barátkozik… Ez elég volt. Senki sem mert Aljonámnak udvarolni, mert mindenki félt a rendőrkapitány haragjától. Úgy van… Mihelyt meglátták, elszaladtak az emberek, nehogy Szalihvatszkij gyanakodhasson. He-he-he… Aki ezzel a nagybajuszú ördöggel kikezd, annak megkeseríti életét, öt jegyzőkönyvet vesz fel, közegészségügyi kihágások és az ég tudja még mi mindenért… A macskádat látja meg például az utcán és jegyzőkönyvet vesz fel, mintha felügyelet nélkül bitangoló jószágról volna szó…
– Hát felesége és Ivan Alekszejevics közt nem volt semmi? – fejeztük ki csudálkozásunkat, kissé elnyújtva a szavakat.
– Nem… Ez csak az én cselem volt… hehehe… Hát nem jól bolonddá tettelek benneteket, ti fiatal urak?… Ez az…
Mintegy három perc telt el a legmélyebb csendben. Ott ültünk és nem szóltunk egy szót sem. Meg voltunk bántva és szégyelltük magunkat, hogy ez a vastag, vörösorrú öreg ilyen ravasz módon rászedett bennünket.
– Ha az isten úgy akarja, még egyszer megnősülhet! – morogta a diakónus.