A harangok
| A harangok szerző: Edgar Allan Poe, fordító: Babits Mihály |
I
Halld, a szánon a harang,
szép ezüst-harang!
Mily világát a vigságnak zengi ez a hang!
halld, mint pendül, kondul, csendül
át az éj jeges legén,
míg a csillagnak, mely fent ül,
fénye kristályfényesen dül
keresztül a lég egén.
Ritmussá fut ám
mintegy titkos rím után
össze a csilingelés itt, melyre bong a sok harang,
sok harang, giling-galang,
gingalang –
és e csengés és e bongás, melyre bong a sok harang.
II
Halld, az esküvő-harang,
lágy arany-harang!
Mily boldogság bőségéről búg e lanyha hang!
Át a balzsam-éj legén
kéj kereng az énekén!
S az arany-harang alól
hinta-hang
olvatag patakja foly,
melyet holdat nézve hallgat a komoly
him-galamb.
Ó, e rezgő érc alatt
mennyi gazdag, enyhe hangzat-ár fakad!
S mint dagad!
Mint szakad
a jövőbe! S ingatag
mámorába mint ragad
e merengés, e csapongás,
melyre cseng e sok harang,
sok harang, giling-galang,
gingalang –
és e zengés és e zsongás, melyre leng e sok harang.
III
Halld, a hangos vészharang,
réz-harang!
Milyen rém-regét regél e zord zivatar-hang!
Vad sikoly, vad rémület
veri, hökkent éj, füled!
Oly nagyon fél, nem beszél:
hogyha ily nagy a veszély,
minden hang
lármás kegyelem-kiáltás a kegyetlen tűz felé.
Rémült irgalom-könyörgés a siket-vad tűz felé,
melyet egyre fellebb-fellebb
őrült vágya űz felé,
hogy – ma, vagy sohsem – de fellebb
tán a sápadt hold-arc mellett
égne és nem itt alant.
Ó, e sok harang.
Mely kétséget kong a hang!
Rettenet!
Mind mint búg és bong és bőg!
Milyen borzalom, mit ők
a vonagló lég keblébe öntenek,
mégis érzi jól a fül
e zugásból,
pattogásból:
nő-e a vész, vagy elül;
mégis jelzi jól a hang,
mint sikoltás,
lárma, oltás,
árad a vész, vagy lappang,
amint árad, vagy kifárad a haragban a harang,
sok harang,
sok harang, giling-galang,
gingalang –
és zugásban és bugásban mind a kongó sok harang.
IV
Halld, a harsány nagyharang,
vas-harang!
Mennyi ünnepélyes gondolatra hí e hang!
Hányszor csendes éjjelen
borzadunk, ha hirtelen,
mint egy néma jóslat kél a vad harang-moraj,
mert minden hang, mely ömöl
a rozsdás torok mögöl
egy sohaj
s a harangozók csapatja,
amely fenn a tornyot lakja.
Ah, e raj!
mely nagy érc-nyelvet lenditve
monotón zenére csal,
s ember-szivre hengeritve
köveket, tell kedve – jaj!
Ez nem ember, nem is állat,
nem is asszony – ó utálat!
Ez a raj: manó
és királyuk a harang-vonó
vonja – csingi – lingi – lang
lang!
vonja, mert övé a rang –
s egy peánt ver a harang.
S keble tágul, gingalang,
úgy mulat, hogy víg a hang
táncol és fel-felrikkant –
ritmussá fut ám
össze titkos rím után
hangja s a harang-peán
gingalang!
Ritmussá fut ám
össze titkos rím után
mind a sok nyögő harang,
száz zugó harang,
mind a zokogó harang –
ritmussá fut ám
össze mind a, mind a hang,
boldog titkos rím után
száz nyögő, zugó harang,
mind a, mind a sok harang,
sok harang, giling-galang,
gingalang –
mind a kongás, mind a bongás, melyre bong a sok harang.