A farkas és a sovány kutya

A farkas és a sovány kutya szerző: Jean de La Fontaine, fordító: Radnóti Miklós

       A kisded pontyot hajdanán,
       bár prédikált, papolt a gyönge,
       halásza mégis megsütötte.
Elmondtam akkor én: kevéske néha tán
       a „van”, de biztosabb a „lesz”-nél,
       s bolond ki erre rá nem eszmél.
Halászunk ésszel élt: bölcs volt a ponty s derék:
hogy mentse életét, mindenki rúgkapálna.
       S az akkori histórián ma
el-eltűnődve még, kicsit bővítenék.

Egy farkas – oly bolond, amily eszes halász az, –
       egy ebre lelt s bár húsa száraz,
ráront, hogy elvigye. „Csak csont és szőr vagyok”, –
nyöszörg az eb – „ez hús ilyen Kegyelmes Úrnak?
       ha vár, majd szőröm felragyog
       s kövér leszek, nagy csontok hullnak
       elém, mert pompás lagzi lesz,
a gazdám egyetlen lányát épp férjhez adja.”
       A vad hisz néki s futni hagyja.
       S néhány nap múltán, hogy mi lesz
jobb hús-e már az eb, – gondolja, megtekinti;
       a fickó benn a házban ül
       s kiszól a sűrü rács mögül:
„Megyek barátom, várj, megyek, sőt még a kinti
       házőrző is jön tán velem,
       egy pillanat! megkérdezem.”
A házőrző az oly hatalmas egy kuvasz volt,
       hogy a farkassal félvállról harcolt.
„A házőrzőnek üdv, a névjegyem hagyom” –
szól farkasunk s lohol. Mester módjára nyargalt;
       de nem volt még elég tapasztalt:
a farkas kontár volt szakmájában nagyon.