A „vajon” kérdéshez

A Wikiforrásból
A „vajon” kérdéshez
szerző: Arany János
Megjelent a KOSZORÚ 1865. évi 24. számában.[1]


Ez ugyan se nem keleti, se nem mexicói kérdés, de magyar kérdés, így annál közelebb van hozzánk, s megérdemel egy kis fejtörést.

Általános a panasz, hogy a magyar helyesírás nem tud végre megállapodásra vergődni ama szócska leírását illetőleg. Annyi mindenféle alakban lábatlankodik ez: valljon, vallyon, valjon, valyon, vajjon, vajon. Melyik már az igazi, az egyedül helyes?

A KOSZORÚ, sőt már elődje a FIGYELŐ, a legegyszerűbb alakot (vajon) választotta; mire az egyszerűségen kívül némi nyomósabb okai is voltak. Legfölebb akkor kettőztette a j-t, (vajjon), ha versmérték úgy kívánta.

De a Koszorú e részben nem igen talált követőkre, A tarkaság széltire megvan, sőt ugyanazon könyv vagy folyóirat sem ragaszkodik következetesen egy alakhoz. Másfelől nyelvészek állanak elő itt és amott, s nagy bizonyossággal erősítgetik, hogy a vajon alak a legroszszabb, a többi mind jobb, de legjobb ez: valljon, mert hisz mi volna más e szó, mint a vall igének imperativusa: „nosza valljon mindjárt! vallja meg a bűnét.” Így a latin quaeso vagy fateatur pusztán le van fordítva. Világos ez, mint a nap.

Azonban mi mégis rázzuk fejünket az oly nyelvészkedésre, mely valami szót a legközelebb álló, legkönnyebben kisüthető rokon hangzás útján akar elemezni. Ha a „valljon” semmi egyéb, mint amaz ige parancsolója: akkor bizonyosan Máramaros is helyesen van így értelmezve: már ama rossz, vagy Ugornya község neve így: „Ugorj na!” — mert egy ott folyó patakon párduczos őseink átugrottak. Az ily nyelvészkedés, szerintünk, a grammatizálás primitiv korába való. Ily módon aztán könnyű azt mondani: vajon nem jó azért, mert deákra fordítva supra butyrum lesz: vaj-on. Ily módon szavaink fele részét hibásnak lehet bélyegezni: például: „azért” nem jó, mert latinúl: iste intelligit:az ért”; „tehát” nem jó, mert latinúl: tu dorsum:te hát!

Mellőzve tehát e vajas elméletet, lássuk: a vajon szónak nem lehet-e más gyöke a butyrum-on kívül. Azt látjuk, hogy régiesen még most is él vajki, vajmi, sőt él vaj magában is, mint felkiáltás, vajh alakban ugyan, de melyben a h-t ép oly kevéssé mondjuk és mondhatjuk ki, mint ebben: hajh! (mely szintén nem capillust jelent). „Vajh ki ő, és merre van hazája?” egyszerűen így is olvasható: „Vajon ki ő, és merre van hazája?” E szerint a vajon-nak. gyöke megvolna készen, ama felkiáltásban; de tovább kell menni és vizsgálni, honnan eredhetett e bizonyosan nem tejből származott vaj. A mit itt elmondunk, az csak hypothesis ugyan, de akár valószínűségre, akár tudományos tekintetben kiállja a versenyt a valljon-fateatur-féle elmélettel, s a nyelvészet mai színvonalán álló ember a grammatikai gyök-elemzés ezen módjának bizonyosan előnyt fog adni ama másik fölött.

Vagy-vagy kötszavunk eredetileg, úgy látszik, vaj alakban élt. Legalább erre mutat az erdélyies vaj igen! vaj egyet, melyek nálunk így hangzanának vagy igen, vagy egyet. A j megerősbödése gy-vé, oly hangtörvényen alapszik, melyre nem nehéz példákat találni a magyar nyelvben. Így lett a most már tájszóvá degradált, de helyesebb hajma (sok hajú valami) szóból a hagyma, ily átváltozások a varjú, varnyú, vargyú; borjú, bornyú (nem tudom borgyú hallik-e valami tájszólásban). Sőt így kellett a létigében, a volok, valok eredeti formának elváltozni elébb vajok-ra., azután a mostani vagyokra. (mit keresne különben való, és voltam?) E szerint fölvehetjük, hogy a vagy kötszó eredeti alakja vaj.

Íme, a butyrum, azaz, hogy nő olvasóink is megértsék: Butter jelentésen kívül, megint egy új értelme a vaj-nak. De most deákizáló ellenfeleinkhez kell fordulnunk és kérdenünk, hogyan fejezi ki a latin nyelv a vajon-t. Fateatur-ral nem, quaeso-val sem, mert ez kérlek, azt pedig sohasem olvastam: fateatur, quis est hic homo. De igen, sok esetben, a magyar vajon-t e szóval fejezve ki: utrum.

E szónak alapjelentése pedig (uter, utra, utrum) ez: kettő közűl melyik? a mire magyarul így felelnénk: vagy ez vagy az; erdélyiesen: vaj ez vaj amaz. Tehát felelőleg már megvolna a vaj értelme: különböztet, Ha már most tekintetbe veszszük, hogy felelő szavaink, sok esetben, minden alakváltozás nélkül, csupán hangnyomás által, kérdővé lesznek és viszont: akkor megfoghatjuk, hogy a vaj (vagy) kérdő alakban is használtatott, ha kételyt akartak kifejezni; vaj ez? vaj az? vaj ki? vaj mi? Hogyan változik pedig kérdővé oly szó, melynek természetéből nem is gyanítnók, hogy kérdésre alkalmas legyen: bizonyság az ugyan (quidem), mely kérdőleg tökéletes párja a vajon-nak.

Ugyan kinek volna kedve,
Vajon kinek volna kedve,
   Gyöngy életre, erőltetve?

Ez ugyan egyszersmind a vajon-nak on toldalékát is megfejti, mely analóg a most, mostan stb. szavaink toldalékjával.

Hozzájárúl a kiejtés. Közéletben, kivált az irodalom hatása alatt nem álló népnél, sohasem hallottuk másként, mint egy j-vel, simán és röviden: vajon. Ha a j-kedvellő szóejtés vajjont mond, kettős j-vel, akkor már csakugyan a vall igét érti: üsd a rabot, hogy vajjon (vall-jon). Az l-es tájbeszédben, hol illen-ollan hangzik, sem hallottunk: vallont; kivéve irodalomban jártas egyénektől. De ha így volna is, még ha vallon-nak hangzanék is: ez sem volna döntő bizonyság a vall igéből származásra. Ugyanis, valamint a j-s nyelvjárás szereti az l-t j-re lágyítni, még a hol a gyökfejtés ellenkezőre utal is, szintúgy hozhatunk fel példát, hogy a kétségtelen j hang l-re keményedett ez utóbbi kiejtés kedvelőinél. Ott van például a halánték szó. Első tekintetre látszik, hogy a haj gyöktől ered; hajándék, liajdnték; olyan formán mint „leppendék” s a fej azon két oldalát jelenti, hová némi „cseplesz” haj lenő. De az l-es szóejtés halántékot csinált belőle, s ez kapott fel irodalmilag is. Szintén így látjuk a természetes hangváltozást puha és puja közt; mégis már az utóbbi pulyá-vá változott, ly-nal. Sőt, hogy a nyelvrokonítók vetésébe is belevágjuk sarlónkat: vegyük figyelemre a leány szó átváltozásait. Vogul nyelven fi = pi, leány = áj. Ha ez áj-ból a magyar leány-t ki akarjuk hozni, a hangváltozás természetes folyama ily lépcsőzetre utal. Áj, magyarul lett először ány (mint bor, bornyú) s ily alakjában megközelíti az any, anya szót. Ány, kimondási kényelemből, fölvette elül a lágy inyszeletet (Toldy), és lett belőle jány, a mint ma is fél Magyarország ejti. De az l-es tájbeszéd e j-t megkeményíté: lány, majd lj-t összeolvasztva lyány, Ijány. Innen már csak egy lépés a liány, a mint régen írták és mondották is, ebből pedig a közép e-vel ejtett leány, mely diadalra jutott. Hanem elég a kitérésből.

Czélunk nem egyéb volt, mint kimutatni, hogy a KOSZORÚ, midőn következetesen vajon-hoz ragaszkodott, ezt nem valami öntudatlan állapotban cselekedte, hanem legalább is annyi megfontolással s minden esetre helyesebb nyelvészkedési methodus szerint járt el, mint azok, kik a vajon-nak, csupán vaj íze miatt nem barátjai. Egyébiránt a mit elmondunk, nem új dolog: olvastuk már ezelőtt is, még pedig nem „ugornya”-féle etymologusoknál; de ismételni az ilyet nem árt, mert mi nagyon feledékeny nép vagyunk.


* * *


Megjegyzés
  1. A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.