A „Hellasz” zárókórusa

A „Hellasz” zárókórusa szerző: Percy Bysshe Shelley, fordító: Radnóti Miklós

A nagy kor ujra ránk köszönt,
     aranykor jő megint,
mint kígyó vedlik majd a föld,
     megújul lombja mind,
s fény lebben égen, államon,
mint ébredés az álmokon.

Szebb Hellasz orma tündököl
     a hajnalkéken át,
s egy új folyó villantja föl
     új Tempén bíborát,
s ifjú Cikládok alszanak
az árnyas mélyben hallgatag.

Új Argo száll a hab felett,
     födélzetén a kincs,
Új Orfeusz dalol, szeret,
     sír, meghal s ujra nincs,
s Kalipszó mellől visszatér
Ulisszesz s honni partot ér.

Ó, Trójáról ne írjatok,
     míg nem szabad e föld,
de Laiosként se ríjjatok,
     szabad lesz, bár ma fönt
a Szfinx szemén oly végzet ég,
milyent nem ismert Théba még.

Egy új Athén támad fel és
     a messzi korra száll
a villogó reménykedés,
     mint égen láng, ha már
a nap lehullt s megőrzi lenn
fényét a föld és fönn a menny.

Megint Szaturnusz lesz az úr
     az istenek felett,
s a Szerelem nagy fénye gyúl,
     kő lesz arany helyett
az oltár s nem csorg rajta vér,
lépcsője szirmoktól fehér.

Hagyjátok abba már! halál,
     halál és gyűlölet!
egy szörnyű jóslat száll akár
     a felforrt őrület.
Nehéz a múlt, halált lehell,
fáradt a föld, pihenjen el!