122. szonett

← Sonnet 121

122. szonett
szerző: William Shakespeare, fordító: Győry Vilmos és Szász Károly

Mit nékem adtál: itt őrzöm emléked’,
Szívembe irva kiirthatlanul;
Túléli az e múló nemzedéket,
S időn, az öröklétig, átvonul;
Vagy legalább a míg agyam s szivem
Nem mállik szét, s mindkettő, a mi részt
Belőled birt, nem adja át hiven
A semmiségnek: emlegetve lészsz
Külső emlék csak törékeny cserép,
Rád emlékezni: nincs szükségem arra.
Tuladni rajta hát azért merék,
Birván emitt, mi hűbb emléked’ tartja.
Támaszt keresni, hogy rád emlékezzem:
Magam’ lengének kéne bélyegeznem.