Élet és halál

A Wikiforrásból
Élet és halál
szerző: Madách Imre

Végsőt lehelt a várnak embere,
Kinos fohász volt véglehellete;
Előtte nyilott száz terv, száz remény,
Megtörve most az Úrnak végzetén.
Mellette a kis ház megnépesült,
Egy pór kebelre első nap derült;
Nap és élet, más semmi, semmi sem,
Mint szenvedés és dőre küzdelem.
S szintén fohász volt első létjele:
Ott búcsúszó, itt harcnak kezdete.
S a két fohász amint így elvegyült,
Isten trónjához hírnökül repült,
A föld folyását rajzolván le ott
S szó nélkül mindent, ami küzd, mozog.
Eközben esni kezd szép csendesen,
Az ég a holtnál sírva van jelen,
S keresztvizet a gyermekfőre hoz,
A nap kisüt s viz, könny leszáradoz.
A gyermek serdűl, a sír felvirúl,
Virágja lesz gyermek játékaúl;
Első játéka már halotti jel,
Mellyel talán a sors jegyezte el. -
Ifjúvá fejlett a gyermek legott
S a vár lányával hogy találkozott,
Mindkettőben volt ifiúi szív,
Melynek lángjával a sors átka vív,
Sohajt mindkettő és a két sohaj
Istenhez száll egy felhő szárnyival,
Mert a világról rég száműzetett,
Talán az égben lel még menhelyet,
A vár leánya asszonnyá leve,
S ismét sohajtól rendül meg szive,
A pót kétségbe esve sírba dűl
S haldokló ajkán is még sohaj űl;
Ott kezdete egy sziv küzdelminek,
Itt fájó harcot csendesíte meg.
Majd a pór sírján is virág fakad,
A várgyermek meg azzal játszogat,
És mindezen a sors ércszála megy:
Rabért - rab, bölcső és koporsó egy.